A híres robotlány

Hosi Sinicsi:

A kis Bokkó

Ez a robot meglehetősen jól sikerült. Méghozzá nem is akármilyen, hanem egy női robot. Mesterséges ember volt, bármilyen szépre meg lehetett csinálni. Mivel mindent beletettek, ami csak egy szépséghez szükséges, így aztán igazán gyönyörű lett. Csakhogy kissé ostoba volt. Az ostobaság azonban szinte már feltétel a szépséghez.

Továbbá azt pedig senki sem gondolta volna, hogy egy ilyen robotot lehet egyáltalán gyártani.  Felesleges is egy olyan robotról beszélni, ami úgy „működik”, mint az emberek. Még ha rendelkeznénk is az előállításához szükséges összeggel, és ha hatékony is lenne, vajon hányan alkalmaznának egy ilyen gépet?

Ez az egy is hobbiból készült. Aki pedig készítette egy bár tulajdonosa volt. Ennek a bártulajdonosnak pedig a munkából hazaérve egyáltalán nem volt már kedve inni. Ő ugyanis úgy gondolt az alkoholra, mint egy kereskedelmi cikkre, és az, hogy ő maga igyon, meg sem fordult a fejében.  Az iszákosok nála költötték el a pénzüket, és mivel ideje is volt, egy robot készítésébe fogott. Tökéletes hobbi.

Épp azért mert hobbi volt, egy nagyon szép nőt rakott össze. A bőre tapintása is olyan, mint a valódi bőr, különbség szemmel nem is látható rajta. Sőt, hiába néznénk, semmit nem találnánk, ami egy valódi embertől eltérő lenne.

Mégis, a tekintete üveges volt. A tulajdonos ezt már nem tudta megcsinálni. Csak egyszerű válaszokat tudott adni, és a mozgása is csak az ivásra korlátozódott.

Amikor pedig elkészült, a tulajdonos a bárjában helyezte el. Ebben a bárban voltak székek és asztalok is, mégis a robotot a bárpult mögé állították. Azért mert csak galibát okozna, ha hibázna valamiben.

A vendégek, akik az „új lány” miatt tértek be, egyszer-egyszer megszólították. Ha a nevét, vagy az életkorát kérdezték, rendesen válaszolt, de más kérdésekre szótlen maradt. És mégsem akadt egy olyan ember sem, aki észrevette volna, hogy egy robottal van dolga.

-          Neved?

-          Kis Bokkó.

-          Hány éves vagy?

-          Még fiatalka vagyok.

-          De mégis, mennyire?

-          Még fiatalka vagyok.

-          De akkor is…

-          Még fiatalka vagyok.

Mivel ennek a bárnak a vendégei nagyrészt jó modorú urak voltak, ennél tovább egyikük sem firtatta.

-          Szép a ruhád.     

-          Szépnek találod?

-          Mit szeretsz?

-          Vajon mit is szeretek?

-          Kérsz egy gin fizzt?

-          Kérek egy gin fizzt.

Italt bármennyit el tudott fogyasztani. És persze sosem rúgott be.

              Szép is volt, és fiatal is, kicsit ostoba, a válaszai pedig rövidkék. A vendégek tovább mesélték, és egyre többen gyűltek a bárba. A kis Bokkóval társalogtak, ittak, és a lányt is meghívták.

-          A többi vendég közül kit szeretsz?

-          Vajon kit is szeretek?

-          Engem szeretsz?

-          Téged szeretlek.

-          Legközelebb menjünk moziba. De mikor menjünk?

Amikor pedig nem tudott válaszolni, felvillant egy figyelmeztető jelzés, és a tulaj akár a semmiből is ott termett.

-      Tisztelt uram, mégsem illik ilyen rámenősnek lenni – mikor ezt mondta, a vendég általában odébb állt, és kénytelen kelletlen befejezte a társalgást.

A tulaj időről időre leguggolt Bokkó mögé, és a lábainál található csövön át „leengedte” az italt, és elosztotta a vendégek közt. De ők ebből nem vettek észre semmit. Bokkó pedig fiatalsága ellenére keményen dolgozó lánynak tűnt. Nem mondott ostoba szóvirágokat, sőt az ivásban is jó volt. Egyre csak nőtt a népszerűsége, ahogy azoknak a férfiaknak a száma is, akik miatta tértek be.

Volt köztük egy fiatalember is. Ő aztán tényleg lángra gyúlt Bokkó iránt, és rendszeresen visszajárt miatta, minden alkalommal egy kicsit jobban, de egyre inkább beleszeretett. Emiatt egyre több hitele halmozódott fel, amiket nem győzött fizetni, végül kénytelen volt a családja pénzét elhozni, ami miatt az apja éktelen haragra gerjedt.

-          Még egyszer ne merj oda menni! Ezzel a pénzzel fizess ki mindent, aztán legyen elég!

Így tehát a fiatalember a bárba ment, hogy rendezze a tartozását. Mivel ez az este volt az utolsó alkalom, az elválás jeleként jó sokat ivott, és Bokkót is sokszor meghívta.

-          Többet nem jöhetek.

-          Többet nem jöhetsz?

-          Szomorú vagy?

-          Szomorú vagyok.

-          Valójában biztos nem vagy az.

-          Valójában biztos nem vagyok az?

-          Még egy ilyen fagyos embert, mint te…

-          Még egy ilyen fagyos embert, mint én…

-          Megöljelek?

-          Ölj meg, kérlek.

Ekkor az ifjú a zsebéből egy gyógyszeres csomagot vett elő, a tartalmát pohárba öntötte, és Bokkó elé lökte.

-          Megiszod?

-          Megiszom.

Bokkó a férfi szeme láttára felhajtotta az egészet. Aki búcsúzóul pedig csak annyit mondott a lánynak, hogy „akkor halj meg csak úgy”, majd a fizetett a tulajnak, miközben épp kilépett az ajtón, háta mögül még halotta a feleletet: „akkor meghalok csak úgy”. Igencsak későre járt már.  

Miután a fiatalember távozott, a tulaj megszólította az ott maradt vendégeket.

-          A következő kört én állom, úgyhogy mindenki igyon bátran!

És bár azt mondta, mindenkit meghív, mégsem tűnt úgy, hogy a vendégek nagyon tolonganának arra az italra, amit a csövön keresztül engedett le.

-          Hát…

-          Jöjjenek! Jöjjenek!

Végül a vendégek és a bár lánykája koccintottak. A tulaj is legurított egy pohárral a bárpult mögött.

Az nap éjjel a bárban nagyon sokáig égtek a lámpák. A rádió is vég nélkül ontotta a zenét. Annak ellenére, hogy senki sem ment haza, emberi hangot nem lehetett hallani.

Egy idő után a rádióból is felhangzott: „és minden kedves hallgatónknak jó éjszakát kívánunk”, majd az adás is abbamaradt.

-          Jó éjszakát kívánunk! – suttogta el Bokkó is, majd ostobácska arckifejezéssel várta tovább, hogy vajon ki szólítja majd meg legközelebb. 

(Ez a novella fordításom megjelent a Magyar Japán Baráti Társaság 2010-es júniusi hírlevelében is.)