Japán első alkotmánya - 2. rész

Sajnos mostanában nem nagyon volt időm a fordításokkal foglalkozni, de most probálom bepótolni a kimaradást. Rögtön azzal, hogy befejezem a 17 Cikkelyes Alkotmány fordítását. 

Akkor álljunk is neki. :)

六

A hatodik cikkely kimondja, ahhoz, hogy a gonosz dolgokat megbüntethessük, hogy a jót bátoríthassuk, előre kell lendítenünk a régről való törvényeket. Ezek alapján ne takárjátok el az emberek jó tetteit, viszont ha rossz dolgot láttok, az feltétlenül javítsátok ki. Aki hízeleg és becsap, maga is olyan éles eszköz lesz, amivel felborítharja az állam rendjét, és a népet elpusztítani törő éles karddá válik.Továbbá, aki nem egyenes, hanem hízelgő a feljebbvalókkal szemben, a magánál alacsonyabb rangúak hibáit a fülükbe suttogja, a nálánál lentebb valókkal találkozva hibáztatja és kritizálja a a magasrangúakat. Ezek az emberek nem hűségesek, nem rendelkeznek az uralkodó, vagy a nép felé irányuló jósággal, és idővel belőlük lesznek a felforgatók.

七

A hetedik cikkely kimondja: hogy minden embernek megvan a maga megbizatása. És amit igazgatnak, azoknak nem szabad zavarosnak lennie. Amikor a bölcs emberekre hivatalt bíznak, a dicsőítés hanjai csendülnek fel. De amikor torz lelkű ember jut hivatalhoz, akkor gyakaran zavarba fordul a rend. A világra születve, keveset ismerünk, de sokat elmélkedve bölccsé válhatunk. Ami pedig a világ dolgait illeti, legyen az kicsi vagy nagy, ha a megfelelő embert megleljük rá, minden rendben a helyére kerül. Ha bölcs emberek találkoznak, ők is hozzájárulnak a világ rendjének stabilitásához. Így pedig az állam örökké létezhet, az ország pedig nem lesz veszélyben. Ehhez pedig a régi idők bölcs királyai a tisztsághez keresték az embert, nem pedig az emberhez a hivatalt.

八

A nyolcadik cikkely kimondja, hogy az összes udvari tisztságviselő és hivalnok hivatalába korán érkezzen meg, és későn távozzék onnan. Hiszen rengeteg hivatalos ügy van. Egy egész nap csak nehezen elegendő mindet bejegyezni. Ezáltal pedig ha valaki későn érkezik a hivatalába, bármennyire igyekezzék is, nem tudja elvégezni a dolgait. Amikor pedig korán vonul vissza, biztos, hogy nem tudott ügyeinek végére jutni.

九

A kilencedik cikkely kimondja, hogy a hitelesség az igazságosság alapja. Minden ügy iránt bizalommal kell viseltetünk. Az, hogy valaminek a kimenetele jó lesz-e vagy rossz, az természetes a hitelességen múlik. Ha minden alattvalóban ott van ez a hitelesség, mi ne valósulhatna meg? De ha nincs meg ez a bizalom, sok-sok tízezer dolog fog összedőlni.

十

A tizedik cikkely kimondja, hogy a szív dühét szüntessük meg, és mindenféle mérgünket dobjuk félre. Ha valakinek más a véleménye és mást mond, ne haragudjunk érte. Minden emberek van lelke, és minden léleknek vannak részei, amihez igencsak ragaszkodik. Amit mások jónak tartanak, nekünk lehet rossz. Vagy ha én jónak tartom, másnak attól még lehet rossz. Nem feltétlenül vagyunk bölcsek, viszont mások sem feltétlenül buták. Mindkét fél csak egyszerű emberekből áll. Vajon ki képes helyesen dönteni jó éj rossz között? Bármely oldalon álljunk is, hol bölcsek vagyunk, hol hibázunk. Ez olyan, akár a gyűrű végtelensége. És ha mások engednek is haragnak, mi inkább a saját hibáinktól féljünk. És még ha úgy is gondoljuk, hogy mi vagyunk egyedül a helyes úton, kövessük inkább a többséget, és cselekedjünk hozzájuk hasonlóan.

十一

A tizenegyedik cikkely kimondja, hogy az érdemet és érdemtelenséget lássunk világosan, vizsgáljuk jutalmazzuk vagy büntessük feltétlenül megfelelően. Mégis a közelmúltban, amikor jutalmaztunk, nem volt mindig érdem. És amikor büntettünk, nem feltétlenül volt bűncselekmény. Az ügyekkel foglalkozó minden magas rangú hivatalnokok tetteiből világosan látunk kell, hogy jutalmaznak-e vagy büntetnek, és hogy miért teszik.

十二

A tizenkettedik cikkely kimondja, hogy a tartomány főnökök és vidéki vezetők ne szipolyozzák ki a népet mindenféle adókkal. Két úr viszont nem lehet az országban, hiszen a népnek nem lehet két ura. Az ország földön élő népe a királyt úrként tartja. És azok, akiket megbíz az uralkodó, mind a király szolgái lesznek. Így az urak mi okán szipolyoznák ki a népet?

十三

A tizenharmadik cikkely kimondja, hogy a hivatalokkal megbízott személyeknek egyformán kell ismerniük a hivatali kötelességeket, és a hatáskörüket. Előfordulhat, hogy betegség, vagy kiküldetés miatt nem tudja elvégezni a rá bízott munkát. Azonban, ha már ismét képes lesz hivatala ellátására, harmóniára törekedve úgy kell elvégezni a feladatokat, hogy látszódon, régóta tudja a dolgát. Nem szabad gátolni a közügyeket azzal, hogy azt állítja, nem tudott róla.

十四

A tizennegyedik cikkely kimondja, hogy főnemesek és hivatalnokok ne legyenek féltékenyek egymásra. Ha egyszer irigyek lesznek az emberekre, az emberek is irigyek lesznek rájuk. Az irigység és féltékenység betegsége nem ismer határokat. Emiatt pedig, ha mások túllépnek minket bölcsességben, annak nem örülünk. Amikor tehetségben lépnek túl rajtunk, irigyek leszünk. Ha ezt látjuk, ötszáz évente új bölccsel találkozhatnánk, mégsem találkozunk ezer évenként sem eggyel. Ha viszont nincsenek köztünk igazán bölcs emberek, hogy tudnánk az országot uralni?

十五

A tizenötödik cikkely kimondja, hogy privát dolgaink elé a közös ügyeket helyezzük, ez ugyanis az alattvalók útja. Ha az ügyek intézését magán érdekek befolyásolják, az bizonyára bosszúságot szül, és ahol bosszúság van, ott előbb utóbb a törvényeket is felrúgják, megzavarják a közös érdekeket. Amikor a neheztelés megjelenik, az el nem fogadás és elutasítás miatt a törvény összedől. Ahogy már az első cikkelyben leíródott, vajon nem annak kéne minden esszenciájának lennie, hogy az alacsony és a magas rangú emberek közt harmónia van?

十六

A tizenhatodik cikkely mondja, hogy az emberek munkára fogása megfelelő időben, jó törvény. Ezért a téli hónapokban, mikor sok a szabadidő, használni kell a népet. Tavasztól az őszig tart a földművelés és az eperfák ideje, ekkor hagyjuk a népet. Ha ők nem művelnék a földeket, mi mit ennénk? Ha nem lenne eper, miből lenne ruhánk? 

十七

A tizenhetedik cikkely kimondja, hogy semmilyen dologban ne döntsünk egyedül. Mindenképp vitassuk meg többedmagunkkal. A kicsi dolgok könnyebbek, ezeket nem feltétlenül szükséges sokunknak megtárgyalni. De a nagy dolgokról mindenképp többünknek kell dönteni, ha így teszünk feltételezzük, hogy hiba van benne, így átvizsgálva pedig a bonyolult kérdések is egyszerűvé válnak. 

Források:
Ugyanazok, mint az előző bejegyzésben (saját fordítások, egyetemi jegyzetek)

Japán első alkotmánya: irodalom, vagy történelem?

Shōtoku herceg és a Tizenhét cikkelyes alkotmány

Előjáróban

Ha valahol, hát Japánban sokszor összemosódik a történelem, és az irodalom. A mostani témánk is épp ilyen. Azért ezt választottam, mert kapcsolódik a japán nyelv kialakulása témakörhöz, és jó példa mind a történelmi dokumentumként, mind pedig klasszikus irodalmi szövegként.

Shōtoku herceg 

(聖徳太子 Shōtoku Taishi) 

574 -622

Fa szobor Shōtoku hercegről

Jōmei császár második fiaként született, életét nagyon meghatározta a buddhizmus, kora legnagyobb támogatói közt tartják számon. Ennek kapcsán több művet is tulajdonítanak neki, az egyik a „Kommentár három szútrához”.

Felnőve régensként egész Japán kül- és belügyeit irányította nagynénje, Suiko császárnő mellett. Ezidő alatt 603-ban kidolgozta a tizenkét udvari rang rendszerét, amely szerint a tizenkét udvari rang birtokosai rangjukhoz illően más-más színű süveg viselésének jogát kapták meg.

Fontosnak tartotta, hogy jó kapcsolatot ápoljanak a korabeli Kínával is, amit akkoriban a Sui-dinasztia irányított. 600 és 614 között öt alkalommalmenesztett követeket a kínai udvarba, fontosnak tartotta ugyanis, hogy megismerjék a kínai államformát, és a saját országukra is alkalmazzák ezek dolgait. Ezekkel a követségekkel érkeztek diákok és szerzetesek is, akiknek az volt a feladatuk, hogy minnél többet lássanak és tanuljanak meg Kína dolgaiból, és hozzák haza magukkal.

További érdekesség egyébként, hogy több japán bankjegyen is megjelent. Példalépp következzem egy 500 yen-es 1948-ból:

A tizenhét cikkelyes alkotmány 

(十七条憲法 jūshichijō kenpō)

Mint már említettem, ez a dokumentum Japán első alkotmánya, az első hivatalos joggyűjtemény, mely kínaiul (kanbunban) íródott 604-ben, egyes forások szerint 605-ben. Ebben a nemesek és hivatalnokok számára betartandó jogszabályok, követendő erkölcsi útmutatások voltak fellelhetőek. Erősen érződik rajta a kínai buddhizmus és a konfucianizmus hatása, annyira alapművé vált, hogy sok későbbi törvénygyűjtemény alapjául is szolgált.

Az első öt cikkely

 A tizenhét cikkely (első körben legalábbis az első öt)

一

Az első cikkely kimondja, hogy legfőbb értékünk a békés egymáshoz viszonyulás legyen. Fontos, hogy ne lehessen egymással vitatkozni. Minden ember tartozik valamilyen csoporthoz, de kevesen vannak olyanok, akik igazán értenek a világ dolgaihoz, így nem követik az uralkodó, vagy az apák szavát. Továbbá a szomszédjaiktól is eltérnek. Azonban, ha a feljebbvalók békésen viszonyulnak az alattvalókhoz, és az alattvalók szeretetteljesen viselkednek egymással, és feljebb valóikkal, a vitatott dolgok megfelelő helyre kerülnek, maguktól működnek majd. Így mi ne lenne megvalósítható?

二

A második cikkely kimondja, hogy a Három Kincset mindenek felett tisztelni kell. A Három Kincs pedig a következő: Buddha, Buddha tanítása, a harmadik pedig a szerzetes közösség. Ez kell legyen minden élőlény végső támasza, minden ország szilárd alapja. Vajon milyen kor, milyen generáció merné nem tisztelni ezt a törvényt? Igazán gonosz ember csak kevés van, ha jól tanítunk, az emberek is a jó utat fogják követni. De ha nem a Három kincsre támaszkodunk, vajon milyen eszköz lesz képes a feldúlt világot lecsendesíteni?

三

A harmadik cikkely kimondja, hogy ha császári szót, rendeletet hallunk feltétlenül alázattal fogadjuk, és az uralkodót, mint égi leszármazottat tiszteljük. Az alattvalók pedig a föld gyermekei. Az ég olyan, mint egy palást, a föld magán tartja fent. Ha a négy évszak megfelelő rendben követi egymást, minden életerő megfelelően forog. De ha a föld szeretné az eget befedni, az csakis összeomlást eredményezhet. Így, amit az úr szól, az alattvalók hallgassák. Ha az uralkodó megfelelően végzi a dolgát, az alattvaló kövesse. Tehát, ha császári rendeletet kapnak, fogadják alázattal. De ha nincs meg a tisztelet, a világrend felborul.

四

A negyedik cikkely kimondja, hogy minden főnemesnek és magas rangú tábornoknak maradéktalanul kell ismernie az illemszabályokat. Ha így tesznek, jogot nyernek a nép feletti irányításhoz. Amikor ugyanis a felsőbb rétegek nélkülözik a tiszteletet, az alattvalók közt sem lehet rend, amik bűnökhöz vezetnek. De ha az összes alattvaló irányában tisztelet van, nem bolydul fel az ország, és ha közöttük is megvan ez a tisztelet, az ország egésze önmagát fogja irányítani.

   

五

Az ötödik cikkely kimondja, hogy szűntessük meg a vendégeskedés iránti mohó vágyat, és vessük el a birtoklás kapzsi késztetését, hogy a gonosz dolgok kérdésében világosan lehessen ítélkezni a jogvitákban. Ha a nép jogos- jogtalan vitáit nézzük, egy napra ezer példa is jut. És ha csak egy napra ilyen sok jut, mennyi halmozódhat fel egy év alatt? Mostanára már mindennapossá volt, hogy akik a nép peres dolgait intézik, nyerészkednek, hasznot remélnek. Így tehát, a hivatalnok, ha hasznot lát, meghallgatja a pereskedők körülményeit. Akinek vagyona van, annak panasza is olyan, mintha követ dobnánk a vízbe, hatást gyakorol. A szegény ember panasza viszont olyan, mintha kőre öntenénk a vizet, elsöprik, így ő nem tud kire támaszkodni. Ha pedig ilyen világ, a rendes alattvaló követendő útja hiányzik. 

Források:

Egyetemi jegyzetek

Yamaji-Vagdalt: Címszavak a japán történelmi kronológiához (egyetemi kiegészítő anyag)

Jamadzsi Masanori: Japán - Történelem és hagyományok, Gondolat - Budapest, 1989.

A fordtás alapjául szolgált: 日本思想体系２、岩波、1975

A képek forrása: Wikipedia

Hōjōki reprise

Már régóta tervezem, hogy lesz még egy bejegyzés a szóban forgó műből, sőt valószínüleg ezt fogja követni egy harmadik is, mert annyiféle jó gondolat van benne, ami csak megosztásra vár. :)

De mivel szerintem elég volt ízelítőnek a japán szöveg előző alkalommal, ezért most már csak a fordítást fogom közölni. Annyit fűznék csak hozzá ehhez előjáróban, hogy néhány helyen kicsit szabadabban fordítottam, mert nem mindenhol hangozna jól a szó szerinti fordítás.

 (Már csak azért sem, mert a japán nyelvben annyira valahogy nem zavaró a szóismétlés, a magyar viszont kevésbé szereti. Mármint engem zavar - ha a japánokat nem is-, mert ezt az egyet - hogy ne legyen - jól belém sulykolták, szóval néhány helyen próbáltam szinonimákkal élni, vagy kicsit másképp fogalmazni.)

Továbbá Jishō negyedik évének (1180) áprilisa környékén Naka-no-Mikado és Kyōgoku utak kereszteződésénél forgószél támadt, ami egészen Rokujō környékéig terjedt. A város 3-4 chō-nyi területén (4-500 m) keresztül fújt, és ezen a területen összetömörült házak között nem volt egy olyan sem - se kicsi, se nagy -, amely össze ne dőlt volna. Ezek közt akadt olyan, mi teljesen összeomlott, és olyan is, amikből csak a pillérek és oszlopok maradtak meg. A szél elfújta a kapukat is, el, egészen 4-5 chō távolságra, de elrepítette a kerítéseket is, és egészen addig fújta ezeket, amíg a szomszédság kerítésével eggyé nem váltak. Nem is beszélve a házakban levő vagyontárgyakról, számát sem tudjuk mennyit repített fel egészen az égig. A tetőkről a falapokat úgy kapta fel a levegőbe, mint ahogy a téli szél röpteti a fákról letépett leveleket. Olyan porfelhőt kavarva fújt, mintha füst lett volna, ami miatt egyáltalán nem lehetett látni. A szél pedig olyan hangosan süvített, hogy az emberek nem hallották egymás szavait. Az a pokolbéli szél volt ez, ami a rossz cselekedetek eredményeképp születik. Ebben pedig nem csak a házak pusztultak el, sok ember is megsérült, miközben próbálták megjavítani, azt ami a szélben megrongálódott, nem tudhatjuk, hogy a túlélők közül hányan kényszerültek megtört testben élni ezután. Ez a szél tovább terjedt dél-délnyugati irányba, útját az emberek sírása jelezte. Habár a szél mindig fúj, ez a forgószél egyáltalán nem volt mindennapi, valami komoly isteni intelem lehetett, ezt gyanították.

Majd Jishō negyedik évének júniusában hírtelen elköltözött a főváros. Nagyon váratlanul történt. Általában azt lehetett hallani ennek a fővárosnak az eredetéről, hogy még Saga császár idejében választották a birodalom központjává, és azóta már több, mint négyszáz év telt el. Épp ezért tartják úgy, hogy jó ok nélkül nem változtatható, állandó helynek kellene lennie. Nem hangsúlyozhatjuk hát eléggé, hogy az emberek mennyire szomorkodtak emiatt, nincs is ebben semmi meglepő talán. 

De hiába is mondtak volna bármit is, hiszen a császártól kezdve, a legfőbb udvari méltóságok, mint a főszemélynökök, és a magas rendfokozattal rendelkező főnemesek, mindenükkel átköltöztek. Az udvarban szolgálók közül, akik bármily piciny tisztséggel rendelkeztek, nem volt egy sem, aki maradt volna. Azok, akik udvari tisztségeket és rangokat reméltek, vagy uruk kegyében bizakodtak, mindent megtettek, hogy akár csak egy nappal hamarabb is átköltözzenek, azok a mellőzöttek viszont, akik nem remélhettek érvényesülést, szomorkodva bár, de maradni kényszerültek. Azok az gazdag épületek, melyek korábban ereszeikkel versengtek, napról napra omladoztak. A házak lerombolódva úsztak a Yodo folyón, a földek pedig a szemünk előtt vadultak el.  Az emberek lelke is megváltozott, miközben a nyergek és a lovak terhei egyre súlyosbodtak. Nem voltak olyanok, akiknek ökre vagy kocsija lett volna. Akkoriban jobban kedvelték a dél-nyugati (Setō-beltenger felőli) részeket, senki sem akart majorságokat észak-keleti irányban. Abban az időben adódott az alkalom, hogy a mai Tsuno tartománybeli új fővárosba menjenek.

Volt módom jól megnézni az ottani helyek körülményeit, a város délen a tenger közelében feküdt, és az egész terület lejtett. A hullámok nagy zajt csaptak, és a tengeri szél is hevesen fújt. Mivel a palota viszont a hegyek között feküdt, hántolatlan nyers fából épült, ez a megszokottól eltérő stílus meglehetősen különleges volt, de talán még így is van értékelhető jó oldala. A házakat, amiket az elkövetkező napok alatt lebontottak, leúsztatták az összeszűkülő folyón. Ezeket vajon hol építik majd újra fel? Ennek ellenére sok üres föld volt, és kevés újjá épített ház. A régi főváros már sivár volt, és pusztulásnak indult, de az új még nem épült fel. Az emberek pedig mind úgy érezték magukat, mint az ürességben lebegő felhők.

Azok, akik már régebben jöttek, azon panaszkodtak, hogy elvesztették földjeiket, akik viszont most költöztek át, aggasztó feladatokkal küszködtek, azok miatt jajgattak. Ha megnézzük az utak mentén, hogy kik azok, akiknek kocsira kellene szállniuk, vagy kik azok, akik lóra ülhetnének, vagy süveget és udvari ruhát kellene viselniük, azt látjuk, hogy mind szolga (szamuráj) öltözetet hordanak. A város szokásai hirtelen megváltoztak, már nem különbözött a vidéki szamurájokétól. Nem volt kétség afelől, hogy a helyzet zavarossá vált, ahogy a napok teltek, és a világ egyre bizonytalanabbá lett, minden felbolydult, így az emberek szíve sem nyugodhatott meg. A nép panaszai végül is nem voltak alaptalanok. 

Ugyanazon év telén a császár, Kiyomori, ismét visszatért ebbe a fővárosba. De vajon mi lett a lebontott, folyón leúsztatott házakkal? Nem mindet építették fel eredeti módján. Úgy tudjuk, a hagyomány szerint a régi idők bölcs uralkodóinak idejében az országon irgalommal és együttérzéssel uralkodtak. Ha a palotát náddal fedik, a szélét sem díszítik, és mikor az uralkodó látja, hogy kevés füst emelkedik, a még az addigi kevés adót is elengedte. A népre kegyet gyakorolt, és segített a világnak. A mostani ország helyzetét pedig a régi világ példáján át lehet megismerni.

A kezdet kezdete, avagy a japán nyelv kialakulása

Még egyetemista koromban érkezett hozzánk japánból egy vendég előadó - a nevére sajnos nem emlékszem már -, akinek a szakterülete a japán nyelv és írás kialakulása volt. Azzal kezdte az előadását, hogy megkérdezte, hányan utálják a kanji-kat (kínaiból átvett írásjegyek), és hányan vannak olyanok, akik örülnének, ha nem kellene tanulni őket.

Sokan voltunk az előadóban, jöttek a másik japánt oktató egyetemről is hallgatók, és megdöbbentő módon nagyon sokan jelentkeztek közülünk. Én mindig is szerettem jeleket írni, szóval én nem voltam köztük. :)

Erre a professzor úr csak annyit mondott, hogy aki nem szereti a kínai jeleket, az nem szereti a japán nyelvet sem, hiszen a kínai írás nélkül nem lenne a japán írás sem. Az előadása végére, ahogy az óra elején meg is jósolta, mindenki számára világossá vált, hogy hogyan értette, és remélem, hogy a bejegyzés végére meg fogjátok érteni ti is.

Tehát, Japánnak eredetileg nem volt saját írásrendszere. Viszont már a 4-5. században is szoros kapcsolatot ápolt Kínával. A japán udvar többször menesztett követségeket is Kínába, hogy az ottani egyetemeken tanulhassanak a magasrangú utódok. Így lehetséges az, hogy már ezekből a korai időszakokból is vannak írásos emlékek. Persze ne számítson senki semmi nagyra, ezek az "írásos emlékek" kimerülnek kövekbe, fém eszközökbe vésett kínai jelekben.

Az Inariyama kard

Ahogy az egyik korábbi történelmi bejegyzésemben már írtam korábban, a kínai kultúra már a Yamato-korszakban elkezd hatást gyakorolni a japánokra, és ez a hatás folyamatosan erősödik, egészen addig, míg ki nem alakul a kínai mintára a közigazgatás, fel nem épül kínai mintára az uralkodói rendszer. És mivel a közigazgatás kínai mintára készült, ésszerű, hogy az ügyintézések, a diplomácia és egy ideig a művészet nyelve is a kínai legyen. Ez a művészeti nyelv még nagyon sokáig együtt létezik a később kialakult japán írásmódokkal.

Persze a japánok is kezdtek rádöbbenni egy idő után, hogy az ő nyelvük és a kínai nyelv szórendjében, és szerkezetében teljesen eltér az övéktől, ennek ellenére jobb nem lévén, a kínai írást használták az önkifejezésben. A műveltek, kínaiul tudók kínaiul írtak, a "műveletlenebbek" pedig megpróbálták a saját nyelvükre erőltetni a képírást.

Ennek első lépésnek nevezhetnénk a Kanbun-t (漢文 - szó szerinti fordítása: kínai szöveg). A Heian-korszakben virágzott fel, és nagyon sokáig használták, még jóval azután is, hogy kialakult a japán írás. Ennek az írásmódnak az a lényege, hogy egy tulajdonképpen kínaiul írt szöveget, verset japánul olvasnak fel. Aki nem látott még ilyent, annak nehéz lehet elképzelni, hogy hogy is működött ez.

Mivel a japán és kínai szórend teljesen eltér, ezért nem lehet úgy elolvasni ezeket a szövegeket, mint például ahogy ezt a szöveget olvassuk a saját anyanyelvünkön. Ismerni kell hozzá a kínai szórendet - én egyetemi tanulmányaim során pont ennyit tanultam meg a kínai nyelvből -, és a japánt is. Illetve ismerni kell azokat a jeleket is, amiknek nincs jelentése a japán nyelvben, ezért olvasáskor figyelmen kívül kell őket hagyni. Ha ez meg van, akkor már neki is veselkedhetünk, és a jelek közt ugrálva megpróbálhatjuk felolvasni, mintha csak keresztrejtvényt fejtenénk.

Ez a fenti módszer persze szigorúan haladóknak van fenntartva, a gyakorló szövegekben ugyanis - eleinte mi is ilyeneket olvastunk az órákon - be van számozva a jelek olvasási sorrendje, és néhány esetben a kihagyandó jeleket is megjelölték benne.

Ebből, úgy gondolom, látható a kanbun írás legnagyobb hiányossága is, méghozzá az, hogy alkalmatlan a japán nyelv megjelenítésére, megörökítésére. A kínai  nyelv nem ragozó nyelv, másképp fejezi ki a nyelvtani viszonyokat, mint a japán. Ezt az írást használva például a cselekvések megjelenítésére csak egy igét jelölő írásjegyet használunk, ami önmagában nem tartalmaz más információt a cselekvés tényén kívül, nem derül ki belőle semmi más (igeidő, cselekvők száma, kérdés, tagadás, állítás stb).

Nézzünk egy példát. Következzen az egyik kedvenc versem:

君自故郷来

応知故郷事

来日綺窻前

寒梅着花未

君は故郷より来たる(Kimi wa kokyou yori kitaru)

応まさに故郷の事を知るべし(Masa ni kokyou no koto wo shiru beshi)

来日 らいじつ 綺窻きそうの前 (Raijitsu kisou no mae)

寒梅は花を着けしや未いまだしや(Kanbai wa hana wo tsuke sha imada sha)

"Te, aki a szülőföldemről jöttél,

Bizonyára ismered szülőföldem dolgait

Jöveteled napján vajon virágzott-e már a függöny előtti

Szilva fa? Vagy majd csak ezután fog?"

Aki tud japánul, ne akadjon fent a nyelvtanon, ugyanis ez a vers teljes mértékben a klasszikus japán nyelvtan szabályai szerint íródott. Majd ha egyszer nagyon elvetemült leszek, talán  írok "Klasszikus japán nyelv gyorstalpalót" is. :)

Szóval, vegyük most csak írásjegyek sorrendjét! A fenti - kínai - és az alsó - klasszikus japán - verziók közt, szembetűnő, hogy több helyen nem egyezik, ahogy az is látszik, hogy a kínai verzióhoz képest több szótag is hozzáadásra került a japán olvasatban. (Egyébként elnézést a kínai olvasat hiányáért, de mint mondtam, ezen a nyelven nem beszélek. :) )

Ebből a fenti példából is látszik, hogy a kanbun nagyon nehézkesen használható csak, ha nem helyes kínai, hanem japán szöveg megörökítését tervezzük vele. Így tehát a japánok tettek még egy lépést a saját írásuk kialakítása felé. Létrehoztak hát egy olyan írást, ami még mindig csak és kizárólag a kínai jeleket használja, viszont figyelmen kívül hagyja ezek jelentését. Ez pedig nem más, mint man'yōgana (万葉仮名). 

Mint már említettem, a japán nyelv ragozó, ráadásul szótagíró is. Logikus volt hát, hogy a kanjik használatát ennek megfelelően módosítsák. Vagyis, vették az egyes jelekhez rendelt hangalakokat, és ezeket kezdték a japán nyelv szótagaira alkalmazni, mint valami túlbonyolított ábécét.

Ebből sejthető, hogy ez is okozott nem kevés fejfájást a későbbi generációk tagjainak. Hiszen míg a japán nyelv és írás folyamatosan alakult, a kínai sem állt meg a fejlődésben. Ennek köszönhetően a japánok több hullámban vették át a jeleket, ami ahhoz vezetett, hogy egy-egy jelnek a kínai kiejtési változások miatt több olvasata és többfajta, kifinomult jelentése  is lett. Ezzel párhuzamosan viszont a man'yōgana használatának szabályai nem egységesedtek, és egyszerűsödtek úgy igazán. Vagyis, nem szabályozták, hogy egy adott szótag megjelenítésére melyik kínai jel használható. Valamiféle tendenciák persze voltak, de sok író úgy használta a jeleket, ahogy épp esztétikusnak ítélte.

Voltak olyan szótagok, amiket több irásjel is jelölhetett, olyan esetek, ahol egy jel egyszerre több szótag hangalakját tartalmazta, sőt ennek az ellentéte is létezett, mikor két jel jelölt egy szótagot. De nem egyszer használták a japán olvastával és eredeti jelentésével a jelet (pl. a tenger jelét írták, de japán kiejtés szerint "umi"-nek olvasták).

A wikipédián egyébként egy elég részletes táblázat található erről, azok számára, akiket érdekel. Link itt.

Annak ellenére, hogy a man'yougana használata még mindig körülményes volt, sok szempontból jelentett előre lépést használói számára. Fontos előnye volt például, hogy már képes volt a japán nyelvtani viszonyok kifejezésére. Sőt az idővel tovább finomult a használata, eleinte ugyanis minden jelet egyforma méretűre írtak benne, mígnem rájöttek, hogy méret különbséggel el tudják különíteni a szótöveket, és ha a ragozó részt -az egyes szavak változó részeit - kisebb jelekkel írják megkönnyíthetik a szöveg értelmezését.

A man'yōgana nevét egyébként a Man'yōshū (Tízezer levél gyűjteménye) című vers gyűjteményről kapta, ebben ugyanis ezzel az írásmóddal íródott versek találhatók. Egyébként az ezt az írásmódot tartalmazó tárgy, egy az 5. századból származó, 1968-ban az Inariyama kufunből (稲荷山古墳) előkerült Inariyama kard, mely kanjikkal, de feltehetőleg fonetikusan japán személy személyneveket is tartalmaz.

Egy oldal a Man'yōshū-ből

A man'yōgana kialakulása vezetett végül a a mai napig használt két japán írásmód, a hiragana (平仮名) és katakana (片仮名) kialakulásához is. Mindkét ábécé eredetileg 50 szótagot tartalmazott, de mára a négy klasszikus szótag (wi, we, yi, ye) kikoptak a nyelvből, így ma már a hiragana és katakana abécé is 46-46 szótagot tartlamaz. Mindkét írásmód megjelenése buddhista szerzetes rendekhez fűződik.

Nézzük először a hiraganát. Ennek az írásnak a kialakulása egy Kūkai (空海, 774-835) nevű szerzeteshez köthető, aki a Shingon rend (Igaz szó) nagymestere volt. A hiragana írásmódnak az a lényege, hogy finom mozdulatokkal, kalligráfikus mozdulatokkal egy-két vonallal igyekszik leírni a leggyakrabban szótagként használt man'yōganákat. Persze a hiraganáknak keményen meg kellett küzdeniük a létjogosultságukért, a művelt elit rétegek ugyanis továbbra is ragaszkodtak a kanji írásmódhoz.

Mégis az udvari irodalmak kedvelt kelléke lett, annak ellenére, eleinte a nők írásmódjának tulajdonították, a megnevezése is ez volt "onnade", vagyis női kéz. Legfontosabb korai példája a Genji monogatari.

Érdekesség egyébként, hogy eleinte nem csak egy elfogadott írásmódja volt a hiraganáknak, hanem egy-egy jelnek több változata is létezett. Az írásmód letisztulása után ezeket "hentaigana"-nak (変体仮名), vagyis furcsa jeleknek nevezték.

A Hiragana írás kialakulása

A katagana szó jelentése "töredék betű", ez pedig kialakulásának módjára utal. Ugyanis, a 9. század környékén egy másik szerzetesrend egy olyan írásmódot dolgozott ki az olvasás megkönnyítésére, hogy a kínai jel egy jellegzetes alkotóelemét kiragadta, és ezt kezdte el rövidítésként, az olvasat megjelölésére használni.

Ezt az írásmódot sokkal férfiasabbnak tartották a hiraganánál, "otokote", vagyis férfi kéznek is nevezték. Főleg ezeket a jeleket használták a hivatalos szövegekben, sőt volt egy olyan időszak, mikor a férfiak által írt irodalmi szövegekben is katakana - kanji kombinációt használtak. Lásd, Hōjōki.

Ma már sokkal jobban visszaszorult ennek az írásmódnak a használata, leginkább idegen nyelvekből (nagyrészt az angolból) átvett szavak írására használják, mind a mai napig alkalmazzák még hivatalos dokumentumok készítésekor is.

A Katakana írás kialakulása

És hogy mi az eredménye ennek a kicsit sem egyszerű folyamatnak? A világ talán legbonyolultabb írásrendszere, melyben egyszerre három írástípus keveredik; a kanji, hiragana és katakana. Ezzel a felismeréssel pedig úgy érzem, értelmet is nyertek a vendég professzor úr szavai a kínai jelek fontosságáról és szeretétéről. :)

Források:

Egyetemi jegyzetek/ Előadás anyag

Gy. Horváth László: Japán kulturális lexikon, Corvina, 1999.

Jamadzsi Masanori: Japán - Történelem és hagyományok, Gondolat - Budapest, 1989.

Z.Máté Judit: 1000 kanji szótára, Budapest 2003.

A fenti kanbun verset, és egyéb verseket olvashattok még itt.

A képek forrása

Wikipedia
http://web-japan.org/museum/others/uta/tanka/tanka_01_01.html (Man'yōshū)  

Nem parányi események parányi szobában papírra vetve

Ebben a bejegyzésben a Hōjōkiból (方丈記) szeretnék egy részletet megosztani veletek. Szerintem elég érdekes jelenség, hogy katakana-kanji kombinációval íródott ez a mű, 
Ez persze annyira nem is meglepő, ha azt vesszük, hogy a korban a hiragana a nők írásmódját jelentette, a férfiak inkább a katakana és kanji párosítást választották. 

Mindenesetre, mivel szerintem elég jellegzetes és látványos így a szöveg, egy-egy lefordított bekezdés alá bemásolom a japán verziót is. 

Ha esetleg nekiveselkednétek az eredeti szövegnek, rögtön szembe fog tűnni, hogy nemcsak a nyelvtan nem úgy működik, ahogy most - bár mivel egy 13. századi szövegről van szó, talán ez kevésbé meglepő -, de a helyírási szabályok sem, olyanok, mint most. 
Aki annyira nem ismerős kalsszikus kana-használat témakörben az alábbi linken művelődhet japánul, aki viszont nem bízik a japán tudásában, annak itt van az angol nyelvű link.

A rohanó folyó folyása szüntelen, és a vize sosem marad ugyanaz. Mégis a megállni látszó víztükrön a hab és buborékok hol eltűnnek, hol ismét megjelennek, de sosem maradnak sokáig ugyanúgy. 
Az itt élő emberek és a hajlékaik is épp ilyenek. A drágakövekkel díszített fővárosban házak sorakoznak, tetőgerinceik a cserepeik és csúcsaik magasságával versenyeznek egymással. Ha a generációk véget nem érő sorában nézzük, a magas és alacsony rangú emberek otthonai is egyformák, és nagyon ritkák köztük a régi házak. Mert vagy leégtek tavaly, és idén újra épültek, vagy a nagy házak összedőltek, és a helyükön már csak kis házak állnak.
Az itt élők is hasonlóak, bár a helyek változatosak, és sokan élnek erre, de azok, akik régóta ismerik egymást, nagyon kevesen vannak, jó ha húsz-harminc főból csak egy-kettő.
Az az egyetemes rend is, hogy valaki meghal reggel, és hogy valaki megszületik este, nagyon hasonlatos a víz habjához. Nem tudhatjuk, hogy azok akik születnek és meghalnak, honnan jönnek, és hová tartanak. És ugyanúgy nem tudhatjuk azt sem, hogy ezek az időleges lakóhelyek kinek kinek okoznak majd szenvedést, és kinek örömet. 
Az egyszerű gazda és lakhelye a maga múlandóságában nem különbözik a hajnalkától, és a virágon remegő harmattól. Hiszen a harmat ha le is hullik, a hajnalka tovább virágzik. De ha meg is marad kicsit tovább a harmat, a reggeli napfény felszárítja. Vagy ha mégsem tűnik el a fényben, akkor sem éri meg az estét. 

ユク河（ガワ）ノナガレハ、絶（タ）エズシテ、シカモモトノ水ニアラズ。澱（ヨドミ）ニ浮カブウタカタハ、カツ消エカツ結ビテ、ヒサシク留マリタルタメシナシ。世中ニアル人ト栖（スミカ）ト、又カクノゴトシ。タマシキノ都ノウチニ棟（ムネ）ヲナラベ甍（イラカ）ヲアラシヘル貴（タカ）キ賤（イヤ）シキ人ノ住ムヒハ、世々ヲ経テ尽キセヌ物ナレド、是ヲマコトカト尋（タゾヌ）レバ、昔（ムカ）シアリシ家ハアレナシ。或ハ去年（コゾ）焼ケテ或今年作れリ。或（アルイ）ハ大家（オオイヘ）ホロビテ小家（コイヘ）トナル。住ム人モ是ニ同ジ。トコロモ変ラズ人モ多（ヲホ）カレド、イニシエ見シ人ハ、二三十人ガ中（ウチ）ニワゾカニ一人・二人ナリ。朝（アシタ）ニ死ニ夕（ユウベ）ニ生ルル、ナラヒ、タダ水ノ泡（アハ）ニゾ似（ニタ）リケル。不知（シラズ）、生マレ死（シヌ）ル人、イジカタヨリ来（キタ）リテ、イジカタヘ去ル。又、不知（シラズ）、仮（カリ）ノヤドリ、誰（タ）ガ為ニカ心ヲナヤマシ、何ニヨリテカ目ヲ悦（ヨロコ）バシムル。ソノ主（アルジ）ト栖（スミカ）ト無常ヲアラソフサマ、イハバ朝顔（アサガオ）ノ露ニコトナラズ。或（アルイ）ハ露落（ヲ）チテ花残（ノコ）レリ、残ルトイヘドモ朝日（アサヒ）ニ枯（カ）レヌ。或ハ花シボミテ露ナヲ消エズ、消エズトイヘドモ夕ヲ待ツ事ナシ。

Mióta az eszemet tudom, már vagy negyven év telt el, és azalatt nem egyszer láttam a világ rendhagyó történéseit. Az elmúlt Angen korszak harmadik évének április 28-án lehetett talán. Azon az estén, mikor a szél nyugtalan volt, és hevesen fújt, a kutya órája táján (este nyolc körül), a főváros dél-keleti részén tűz ütött ki, és észak-nyugat felé terjedt. Végül egészen a Suzakumonig (a Vörös Veréb kapuja), Daikokudenig, a Daigokuryóig, és a Minbushóig (Népügyek minisztériuma) terjedt. Ezalatt az egy éjszaka alatt porrá és hamuvá vált minden. A tűz fészke eredetileg a Higucsi Hitomi Kódzsi volt, úgy beszélték, hogy a táncosoknak hajlékot nyújtó szállásoknál keletkezhettek a lángok. Az összevissza fúvó szélben a tűz úgy terjedt, ahogy a legyezőt széttárják, a vége felé szélesedett ki. A távoli házak a füstben fuldokoltak, míg a közeki helyeken mohó lángokat okádott a föld, a hamut az égbe fújta, ezért a lobogó lángok fényében mindévégig vörös és gyönyörű volt minden. A lángnyelvek pedig nem tudva ellenállni a süvítő szélnek, szétnyíltak, mintha csak szárnyra kaptak volna, egy-két városnegyedet is átugrottak, miközben tovább terjedtek. Az ebben a helyzetben rekedt emberek vajon lelhettek-e józán lelkiállapotot? Hiszen vagy összeestek a füstben fuldokolva, vagy a lángokban elájultak, és azonnal meghaltak. Vagy ha valakinek önmagát sikerült is épségben kimenekítenie, a vagyonát nem tudta elhozni, a millióféle ritkaság mind hamuvá vált. Vajon milyen nagy volt a kár és a veszteség? Az akkori főnemeseknek akár hat háza is leéghetett. Ezen kívül, a számát sem tudjuk annak, hogy mi minden pusztult még el. Megszámolni sem tudjuk az ezen kívüli veszteségeket. Összességében a főváros három részéből egy teljes harmad pusztult el. A férfiak és nők közül a halottak száma a több tizet is elérte. A lovak és tehenek közül megszámlálhatatlan sok pusztult el. Az emberek ostoba cselekedetei közül kiemelkedő volt az, hogy olyan veszélyes helyen házakat emeljenek, mint a főváros közepe, hogy a vagyonukat elköltik, ami csak tovább tetézte aggodalmaikat, így pedig életük szerfelett értelmetlenné vált.   

ワレ、モノノ心ヲ知レリシヨリ、四十（ヨノヂ）アマリノ春秋ヲ送レルアヒダニ、世ノ不思議ヲ見ル事、ヤヤタビタビニナリヌ。去（イニシエ）安元三年四月八日カトヨ。風ハゲシク吹キテシヅカナラザリシ夜（ヨ）、戌（イヌ）ノ時許（バカリ）、都（ミヤコ）ノ東南（トウアン）ヨリ火出（イ）デ来テ西北（セイハク）ニイタル。果テシハ、朱雀門（スザクモン）・大極殿（ダイコクデン）・大学寮（レウ）・民部省ナドマデ移ツリテ、一夜（イチヤ）ノウチニ塵灰（ヂンクワイ）トナリニキ。火本（ホモト）ハ樋口（ヒグチ）冨ノ小路（トミノコウヂ）トカヤ。舞人（マイビト）ヲヤドセル仮屋ヨリ出（イ）デ来（キタ）リケルトナシ。吹キマヨフ風ニトカク移ツリユクホドニ、扇ヲ広ゲタルガゴトク末広（スエヒロ）ニナリヌ。遠（トヲ）キ家ハ煙ニムセビ、近（チカ）キアタリハヒタスラ焔（ホノホ）ヲヲ地（ヂ）ニ吹キツケタリ。空ニハ灰（ハヰ）ヲ吹キタテレバ、火ノヒカリニ映（エイ）ジテアマネク紅（クレナヰ）ナル中（ナカ）ニ、風ニ堪（タ）エズ吹キ切ラレタル焔（ホノホ）、飛（トブ）ガ如クシテ一二町ヲコエツツ、移（ウツ）リユク。其（ソノ）中ノ人、ウツシ心アラムヤ。或（アルイ）ハ煙ニムセビテ倒レ臥（フ）シ、或ハ焔（ホノヲ）ニ眩（マグ）レテタチマチニ死ヌ。或ハ身ヒトツ辛（カラ）ウシテ遁（ノガ）ルルモ、資材ヲ取出（トリイゾ）ルニ及バズ。七珍万宝（シチチンマンボウ）セナガラ灰（クワイ）ジントナリニキ。其ノ費（ツイ）エイクソバクゾ。其ノタビ、公卿（クギヤウ）ノ家十六焼ケタリ。マシテ、其外（ソノホカ）カゾヘ知ルニ及バズ。全テ、都ノウチ三部ガ一ニ及（オヨ）ベリトゾ。男女（ナンニヨ）死ヌルモノ数（ス）十人。馬牛（バギウ）ノタグヒ辺際（ヘンザイ）ヲ不知（シラズ）。人ノイトナミ皆愚（オロ）カナルナカニ、サヒモ危（アヤウ）キ京中（キヨウヂウ）ノ家ヲツクルトテ、財（タカラ）ヲ費（ツイ）ヤシ心ヲナヤマス事ハ、スグレテアヂキナクゾ侍（ハベ）ル。

Folytatása következik...

Forrás:

新日本古典文学大系３９．岩波１９９８．

Ha valaki elolvasná, de nincs kedve/türelme a katakanás verzióhoz, az megtalálhatja itt a hiraganával írt, olvasatokkal ellátott verziót.

A világ egy parányi szobából

Kamo no Chōmei (鴨長明)

Kamo no Chōmei és a Hōjōki méltán híres első sora

Nem tudni pontosan, mikor is született, egyes feltételezések szerint 1153-ban, mások szerint 1155-ben (általában ezen utóbbit fogadják el hivatalos dátumnak), az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy 1216-ban halt meg. 

A Kamo név egyébként onnan ered, hogy a család birtokában több szentély is volt a Kamo folyó felső és alsó folyása mentén.

Kamo no Chōmei japán író, költő és esszé író (a waka költészet kiemelkedő alakja) volt. Irodalmi érdeklődésére többen is hatást gyakorolnak, költők különboző iskolákból, illetve buddhista szerzetesek (pl. Kamo no Shigeyasu a a Felső Kamo Shinto szentély papja). Apja halála után mélyül el igazán a költészetben, ekkor teljesedik ki ezen irányú művészete. Fiatal évebein elmaradhatatlan tagja Fujiwara no Teika irodalmi köreinek is.

Több irodalmi, versírói versenyen is elindul, de ezeken nem ér el átütő sikereket. A szókészlete ugyanis, amit a természetre használ, így például a Kamo folyó leírására, eléggé megosztja a hallhatóságot. Egy alkalommal például azért veszít, mert a zsűri azt hiszi, hogy egy nem létező folyóról ír, és hiába próbálkozik, nem tudja meggyőzni őket az igazáról.

  

Esszéírói munkássága viszont már csak abból a szempontból is nagyon fontos, hogy Kamo no Chōmei szemtanúja volt a Heian korszak vége és a Kamakura korszak közti átmeneti időszaknak, mikor elkezdett kibontakozni a későbbi szamuráj kultúra. Illetve át- és túlélte kora nem kevés, az akkori fővárost súlytó katasztrófáját. Erről az időszakról írta meg remekművét a Hōjōkit (方丈記).

Ezt a fent elmített művet a világból kivonulva szerzetesként írja 1212-ben, élete utolsó szakaszában. Öt évet tölt így remeteként a Hiei-hegy lábánál találtató Ohara nevű területen egy parányi, 3x3 méteres kunyhóban - amit saját maga épített. Itt él egészen 1216-ban bekövetkezett haláláig.

Nem ismerjük pontosan annak okát, miért fordított hátat a pezsgő fővárosi irodalmi életnek, azt mindenesetre tudjuk, hogy a mennyivel szegényebb lenne a világ, ha nem így tesz. Úgy gondolják, az volt visszavonulása fő oka, hogy bármennyire igyekezett is, nem nevezték ki apja pozícójába - a Kamo szentély papi papjává - annak halála után.

Források

鴨長明 (Japán Wikipedia link)

新日本古典文学大系３９．岩波１９９８．

A kép forrása: Kamo no Chōmei

Japán történelmi gyorstalpaló 2.

Ez a bejegyzésem folytatása az előzőnek. Tudatosan szedtem szét így, hiszen eddigi irodalmi posztjaim inkább az új és moderkorból valók voltak, ezért szeretném ennek megfelelően külön venni ezeket (a számozást folytatom).

Újkor és modernkor

9. Edo korszak (江戸時代)

1600 (1603) - 1868

Ebben a 300 évben a Tokogawa sógunátus gyakorolja a hatalmat több, mint 250 éven át, melynek központja Edo (a mai Tokió). Ebben az időszakban Japánt gazdasági növekedés jellemzi, annak ellenére is, hogy elzárkózik a külföldi hatások, kapcsolatok elől. Mily' irónikus, hogy az ezt követő korszakban a visszamaradottság és bezárkózás szimbólumaként emlegetik majd. Ezzel a korszakkal zárul a több száz éves sógunátus, melynek a császári resturáció vet majd véget 1868-ban.

Tokugawa Ieyasu, a korszak első sógunja

Ebben a korszakban még tovább erősödik a hős-kultusz, a kivetett, örökké hű szamurájok legendás történeteivel, melyik kifejezetten jellemzőek a shógunátus vágnapjaira (幕末文学 - Bakumatsu irodalma).

Ez az időszak rengeteg művészt ejt rabul, például a híres haiku költőt, Matsuō Bashō-t (松尾 芭蕉). Versei közül Kosztolányi Dezső többet is átültetett magyarra (igaz ő általában nem eredeti, hanem angol nyelvű forrásokat használt).

Illetve biztosan mindenki hallott már a Negyvenhét Roninról, akik a sógun tiltása ellenére is megbosszulják meggyilkolt urukat. És mi sem lehet nagyobb dicsőség számukra, hogy végül a sógun engedélyezi nekik a rituális öngyilkosságot, a seppuku-t. Ezt a történetet regények, filmek, színdarabok, és hagyományos japán bábjáték, a bunraku is feldolgozta.

A negyvenhét ronin sírja

Shinsengumi 

(新撰組 - saját fordjtásban: Újonnan választottak csapata)

Kiotói speciális rendőrség 1864 - 1869 között, az Edo korszak végén. Nagyon meghatározta a korszak végét, vezetője, Hijikata Toshizō (土方 歳三), a mai napig ikonikus alak, annak ellenére is, hogy a szamuráj kódexet a végsőkig követő és betartató könyörtelen alkapitány volt. Nem hiába nevezték Démoni alkapitánynak (鬼の副長 - Oni no Fukuchō). A mai napig több animét, filmet, sorozatot is ihletett. Kedvencem például a Peacemaker Kurogane.

Hijikata Toshizō

10. Meiji korszak (明治時代)
1868 - 1912
Ennek a korszaknak a névajóda Meiji császár, mikor is a Tokugawa sógunátus összeomlását követően bekövetkezett a császári restauráció folyományaként trónra lépett. Japán ebben az időszakban enged az amerikai nyomásnak, és végre kinyit a nyugat felé. Az ország ebben az időszakban robbanásszerűen kezd el fejlődni, és rövid idő alatt elmaradott feudális államból fejlett ipari-agrár országgá nővi ki magát. 
A tizenlkilencedik-huszadik század fordulóján több háborút is nyer: kínai-japán háború (1894-95), orosz-japán háború (1904-05), illetve annektálja Korea bizonyos részeit is. Ez a terjeszkedés tovább folytatódik a második világháború allatt is, erre vezethető vissza Japán mai napig tartó kiélezett viszonya a többi távol-keleti országgal.

 A császári család (színezett fénykép 1900-ból) 

Nem meglepő módon ebben a korban is virágzik az irodalom, a korszak legfontosabb alkotóiként talán a következő írókat és költőket lehetne kiemelni:
Higuchi Ichiyō (樋口一葉), Natsume Sōseki  (夏目漱石), Nagai Kafū (永井 荷風).

11. Taishō (大正時代)
1912 - 1926
A 20. században a korszakok névadói az uralkodók, úgyhogy ne lepődjünk meg, hogy ez az időszak is a császárról kapta a nevét. Annak ellenére, hogy az államforma továbbra is császárság, egyre erősödnek a politkai pártok, az irányítás is valamennyire az ő kezükbe kerül, nem véletlenül nevezeik ezt a korszakot "Taishō  demokráciának".
Taishō császár egész éltére kihatással van csecsemőkori agyhártya gyulladása, uralkodása vége felé már nem tudja rendesen ellátni a feladatiat, emiatt 1921-ben kinevezik mellé régensnek fiát Hirohitot, aki majd a trónon is követni fogja.
A kor kiemelkedő alkotói:  Akutagawa Ryūnosuke (芥川 龍之介) - róla korábban már írtam is -, Natsume Sōseki  (夏目 漱石), Tanizaki Jun'ichirō (谷崎 潤一郎).

12. Shōwa period (昭和時代)
1926 - 1989
Ebben a korszakban Japán elveszíti a második világháborút, aminek végén a győztes amerikaiak kötelezik Hirihito császárt, hogy mondjon le isteni származásáról rádióbeszédben. Ez is, mint a vereség, sokként éri a japán lakosságot. A korszak közepének irodalmára nagy hatást gyakorol a "legyőzetett ország életérzés" (亡国的感情 - Bōkokuteki kanjō). A korszak legtöbb irodalmi műve is erről szól.
Fontos alakja az én véleményen szerint Dazai Osamu (太宰治). Egyik legfontosabb műve a Hanyatló nap (斜陽 - Shayō), ami 1987-ben magyar nyelven is megjelent az Európa kiadó gondozásában. Fordítását Simonyi István  készítette el az eredeti japán regény alapján. Ebben a művben Dazai a japán nemesség hanyatlását és elmúlását mutatja be tökéletes háttérként használva fel Japán legyőzetettségét.

És végül haladóknak: japán időszámítás
(Japánban három időszámítási mód létezik)

• 1873.január 1-én vezették be az európában is használatos Gergely-naptárt. Ezt a nyugati időszámítást seireki-nek (西暦) nevezik.
• Birodalmi évek szerint, ezt kōki-nak (皇紀) nevezik, a mitológiai Jinmu császár államalapításától számítják (i.e 660).
• És a leggyakoribb a nengō (年号), vagyis a japán uralkodói korszakok neve után, Természetesen ez a rendszer a régi kínai közigazgatási rendszerre vezethető vissza. Ebből azért érdemes felkészülni, mert minden hivatalos iratban ez szerepel. E szerint a rendszer szerint eddig összesen 247 korszak volt, az elszántak itt tanulmányozhatják az összeset. Az igazán bátrak átszámolni is megtanulhatják (én általában csalok). :) 

A képek forrása: Wikipedia