Hōjōki reprise

Már régóta tervezem, hogy lesz még egy bejegyzés a szóban forgó műből, sőt valószínüleg ezt fogja követni egy harmadik is, mert annyiféle jó gondolat van benne, ami csak megosztásra vár. :)

De mivel szerintem elég volt ízelítőnek a japán szöveg előző alkalommal, ezért most már csak a fordítást fogom közölni. Annyit fűznék csak hozzá ehhez előjáróban, hogy néhány helyen kicsit szabadabban fordítottam, mert nem mindenhol hangozna jól a szó szerinti fordítás.

 (Már csak azért sem, mert a japán nyelvben annyira valahogy nem zavaró a szóismétlés, a magyar viszont kevésbé szereti. Mármint engem zavar - ha a japánokat nem is-, mert ezt az egyet - hogy ne legyen - jól belém sulykolták, szóval néhány helyen próbáltam szinonimákkal élni, vagy kicsit másképp fogalmazni.)

Továbbá Jishō negyedik évének (1180) áprilisa környékén Naka-no-Mikado és Kyōgoku utak kereszteződésénél forgószél támadt, ami egészen Rokujō környékéig terjedt. A város 3-4 chō-nyi területén (4-500 m) keresztül fújt, és ezen a területen összetömörült házak között nem volt egy olyan sem - se kicsi, se nagy -, amely össze ne dőlt volna. Ezek közt akadt olyan, mi teljesen összeomlott, és olyan is, amikből csak a pillérek és oszlopok maradtak meg. A szél elfújta a kapukat is, el, egészen 4-5 chō távolságra, de elrepítette a kerítéseket is, és egészen addig fújta ezeket, amíg a szomszédság kerítésével eggyé nem váltak. Nem is beszélve a házakban levő vagyontárgyakról, számát sem tudjuk mennyit repített fel egészen az égig. A tetőkről a falapokat úgy kapta fel a levegőbe, mint ahogy a téli szél röpteti a fákról letépett leveleket. Olyan porfelhőt kavarva fújt, mintha füst lett volna, ami miatt egyáltalán nem lehetett látni. A szél pedig olyan hangosan süvített, hogy az emberek nem hallották egymás szavait. Az a pokolbéli szél volt ez, ami a rossz cselekedetek eredményeképp születik. Ebben pedig nem csak a házak pusztultak el, sok ember is megsérült, miközben próbálták megjavítani, azt ami a szélben megrongálódott, nem tudhatjuk, hogy a túlélők közül hányan kényszerültek megtört testben élni ezután. Ez a szél tovább terjedt dél-délnyugati irányba, útját az emberek sírása jelezte. Habár a szél mindig fúj, ez a forgószél egyáltalán nem volt mindennapi, valami komoly isteni intelem lehetett, ezt gyanították.

Majd Jishō negyedik évének júniusában hírtelen elköltözött a főváros. Nagyon váratlanul történt. Általában azt lehetett hallani ennek a fővárosnak az eredetéről, hogy még Saga császár idejében választották a birodalom központjává, és azóta már több, mint négyszáz év telt el. Épp ezért tartják úgy, hogy jó ok nélkül nem változtatható, állandó helynek kellene lennie. Nem hangsúlyozhatjuk hát eléggé, hogy az emberek mennyire szomorkodtak emiatt, nincs is ebben semmi meglepő talán. 

De hiába is mondtak volna bármit is, hiszen a császártól kezdve, a legfőbb udvari méltóságok, mint a főszemélynökök, és a magas rendfokozattal rendelkező főnemesek, mindenükkel átköltöztek. Az udvarban szolgálók közül, akik bármily piciny tisztséggel rendelkeztek, nem volt egy sem, aki maradt volna. Azok, akik udvari tisztségeket és rangokat reméltek, vagy uruk kegyében bizakodtak, mindent megtettek, hogy akár csak egy nappal hamarabb is átköltözzenek, azok a mellőzöttek viszont, akik nem remélhettek érvényesülést, szomorkodva bár, de maradni kényszerültek. Azok az gazdag épületek, melyek korábban ereszeikkel versengtek, napról napra omladoztak. A házak lerombolódva úsztak a Yodo folyón, a földek pedig a szemünk előtt vadultak el.  Az emberek lelke is megváltozott, miközben a nyergek és a lovak terhei egyre súlyosbodtak. Nem voltak olyanok, akiknek ökre vagy kocsija lett volna. Akkoriban jobban kedvelték a dél-nyugati (Setō-beltenger felőli) részeket, senki sem akart majorságokat észak-keleti irányban. Abban az időben adódott az alkalom, hogy a mai Tsuno tartománybeli új fővárosba menjenek.

Volt módom jól megnézni az ottani helyek körülményeit, a város délen a tenger közelében feküdt, és az egész terület lejtett. A hullámok nagy zajt csaptak, és a tengeri szél is hevesen fújt. Mivel a palota viszont a hegyek között feküdt, hántolatlan nyers fából épült, ez a megszokottól eltérő stílus meglehetősen különleges volt, de talán még így is van értékelhető jó oldala. A házakat, amiket az elkövetkező napok alatt lebontottak, leúsztatták az összeszűkülő folyón. Ezeket vajon hol építik majd újra fel? Ennek ellenére sok üres föld volt, és kevés újjá épített ház. A régi főváros már sivár volt, és pusztulásnak indult, de az új még nem épült fel. Az emberek pedig mind úgy érezték magukat, mint az ürességben lebegő felhők.

Azok, akik már régebben jöttek, azon panaszkodtak, hogy elvesztették földjeiket, akik viszont most költöztek át, aggasztó feladatokkal küszködtek, azok miatt jajgattak. Ha megnézzük az utak mentén, hogy kik azok, akiknek kocsira kellene szállniuk, vagy kik azok, akik lóra ülhetnének, vagy süveget és udvari ruhát kellene viselniük, azt látjuk, hogy mind szolga (szamuráj) öltözetet hordanak. A város szokásai hirtelen megváltoztak, már nem különbözött a vidéki szamurájokétól. Nem volt kétség afelől, hogy a helyzet zavarossá vált, ahogy a napok teltek, és a világ egyre bizonytalanabbá lett, minden felbolydult, így az emberek szíve sem nyugodhatott meg. A nép panaszai végül is nem voltak alaptalanok. 

Ugyanazon év telén a császár, Kiyomori, ismét visszatért ebbe a fővárosba. De vajon mi lett a lebontott, folyón leúsztatott házakkal? Nem mindet építették fel eredeti módján. Úgy tudjuk, a hagyomány szerint a régi idők bölcs uralkodóinak idejében az országon irgalommal és együttérzéssel uralkodtak. Ha a palotát náddal fedik, a szélét sem díszítik, és mikor az uralkodó látja, hogy kevés füst emelkedik, a még az addigi kevés adót is elengedte. A népre kegyet gyakorolt, és segített a világnak. A mostani ország helyzetét pedig a régi világ példáján át lehet megismerni.