Még egyetemista koromban érkezett hozzánk japánból egy vendég előadó - a nevére sajnos nem emlékszem már -, akinek a szakterülete a japán nyelv és írás kialakulása volt. Azzal kezdte az előadását, hogy megkérdezte, hányan utálják a kanji-kat (kínaiból átvett írásjegyek), és hányan vannak olyanok, akik örülnének, ha nem kellene tanulni őket.
Sokan voltunk az előadóban, jöttek a másik japánt oktató egyetemről is hallgatók, és megdöbbentő módon nagyon sokan jelentkeztek közülünk. Én mindig is szerettem jeleket írni, szóval én nem voltam köztük. :)
Erre a professzor úr csak annyit mondott, hogy aki nem szereti a kínai jeleket, az nem szereti a japán nyelvet sem, hiszen a kínai írás nélkül nem lenne a japán írás sem. Az előadása végére, ahogy az óra elején meg is jósolta, mindenki számára világossá vált, hogy hogyan értette, és remélem, hogy a bejegyzés végére meg fogjátok érteni ti is.
Tehát, Japánnak eredetileg nem volt saját írásrendszere. Viszont már a 4-5. században is szoros kapcsolatot ápolt Kínával. A japán udvar többször menesztett követségeket is Kínába, hogy az ottani egyetemeken tanulhassanak a magasrangú utódok. Így lehetséges az, hogy már ezekből a korai időszakokból is vannak írásos emlékek. Persze ne számítson senki semmi nagyra, ezek az "írásos emlékek" kimerülnek kövekbe, fém eszközökbe vésett kínai jelekben.
Az Inariyama kard
Ahogy az egyik korábbi történelmi bejegyzésemben már írtam korábban, a kínai kultúra már a Yamato-korszakban elkezd hatást gyakorolni a japánokra, és ez a hatás folyamatosan erősödik, egészen addig, míg ki nem alakul a kínai mintára a közigazgatás, fel nem épül kínai mintára az uralkodói rendszer. És mivel a közigazgatás kínai mintára készült, ésszerű, hogy az ügyintézések, a diplomácia és egy ideig a művészet nyelve is a kínai legyen. Ez a művészeti nyelv még nagyon sokáig együtt létezik a később kialakult japán írásmódokkal.
Persze a japánok is kezdtek rádöbbenni egy idő után, hogy az ő nyelvük és a kínai nyelv szórendjében, és szerkezetében teljesen eltér az övéktől, ennek ellenére jobb nem lévén, a kínai írást használták az önkifejezésben. A műveltek, kínaiul tudók kínaiul írtak, a "műveletlenebbek" pedig megpróbálták a saját nyelvükre erőltetni a képírást.
Ennek első lépésnek nevezhetnénk a Kanbun-t (漢文 - szó szerinti fordítása: kínai szöveg). A Heian-korszakben virágzott fel, és nagyon sokáig használták, még jóval azután is, hogy kialakult a japán írás. Ennek az írásmódnak az a lényege, hogy egy tulajdonképpen kínaiul írt szöveget, verset japánul olvasnak fel. Aki nem látott még ilyent, annak nehéz lehet elképzelni, hogy hogy is működött ez.
Mivel a japán és kínai szórend teljesen eltér, ezért nem lehet úgy elolvasni ezeket a szövegeket, mint például ahogy ezt a szöveget olvassuk a saját anyanyelvünkön. Ismerni kell hozzá a kínai szórendet - én egyetemi tanulmányaim során pont ennyit tanultam meg a kínai nyelvből -, és a japánt is. Illetve ismerni kell azokat a jeleket is, amiknek nincs jelentése a japán nyelvben, ezért olvasáskor figyelmen kívül kell őket hagyni. Ha ez meg van, akkor már neki is veselkedhetünk, és a jelek közt ugrálva megpróbálhatjuk felolvasni, mintha csak keresztrejtvényt fejtenénk.
Ez a fenti módszer persze szigorúan haladóknak van fenntartva, a gyakorló szövegekben ugyanis - eleinte mi is ilyeneket olvastunk az órákon - be van számozva a jelek olvasási sorrendje, és néhány esetben a kihagyandó jeleket is megjelölték benne.
Ebből, úgy gondolom, látható a kanbun írás legnagyobb hiányossága is, méghozzá az, hogy alkalmatlan a japán nyelv megjelenítésére, megörökítésére. A kínai nyelv nem ragozó nyelv, másképp fejezi ki a nyelvtani viszonyokat, mint a japán. Ezt az írást használva például a cselekvések megjelenítésére csak egy igét jelölő írásjegyet használunk, ami önmagában nem tartalmaz más információt a cselekvés tényén kívül, nem derül ki belőle semmi más (igeidő, cselekvők száma, kérdés, tagadás, állítás stb).
Nézzünk egy példát. Következzen az egyik kedvenc versem:
君自故郷来
応知故郷事
来日綺窻前
寒梅着花未
君は故郷より来たる(Kimi wa kokyou yori kitaru)
応まさに故郷の事を知るべし(Masa ni kokyou no koto wo shiru beshi)
来日 らいじつ 綺窻きそうの前 (Raijitsu kisou no mae)
寒梅は花を着けしや未いまだしや(Kanbai wa hana wo tsuke sha imada sha)
"Te, aki a szülőföldemről jöttél,
Bizonyára ismered szülőföldem dolgait
Jöveteled napján vajon virágzott-e már a függöny előtti
Szilva fa? Vagy majd csak ezután fog?"
Aki tud japánul, ne akadjon fent a nyelvtanon, ugyanis ez a vers teljes mértékben a klasszikus japán nyelvtan szabályai szerint íródott. Majd ha egyszer nagyon elvetemült leszek, talán írok "Klasszikus japán nyelv gyorstalpalót" is. :)
Szóval, vegyük most csak írásjegyek sorrendjét! A fenti - kínai - és az alsó - klasszikus japán - verziók közt, szembetűnő, hogy több helyen nem egyezik, ahogy az is látszik, hogy a kínai verzióhoz képest több szótag is hozzáadásra került a japán olvasatban. (Egyébként elnézést a kínai olvasat hiányáért, de mint mondtam, ezen a nyelven nem beszélek. :) )
Ebből a fenti példából is látszik, hogy a kanbun nagyon nehézkesen használható csak, ha nem helyes kínai, hanem japán szöveg megörökítését tervezzük vele. Így tehát a japánok tettek még egy lépést a saját írásuk kialakítása felé. Létrehoztak hát egy olyan írást, ami még mindig csak és kizárólag a kínai jeleket használja, viszont figyelmen kívül hagyja ezek jelentését. Ez pedig nem más, mint man'yōgana (万葉仮名).
Mint már említettem, a japán nyelv ragozó, ráadásul szótagíró is. Logikus volt hát, hogy a kanjik használatát ennek megfelelően módosítsák. Vagyis, vették az egyes jelekhez rendelt hangalakokat, és ezeket kezdték a japán nyelv szótagaira alkalmazni, mint valami túlbonyolított ábécét.
Ebből sejthető, hogy ez is okozott nem kevés fejfájást a későbbi generációk tagjainak. Hiszen míg a japán nyelv és írás folyamatosan alakult, a kínai sem állt meg a fejlődésben. Ennek köszönhetően a japánok több hullámban vették át a jeleket, ami ahhoz vezetett, hogy egy-egy jelnek a kínai kiejtési változások miatt több olvasata és többfajta, kifinomult jelentése is lett. Ezzel párhuzamosan viszont a man'yōgana használatának szabályai nem egységesedtek, és egyszerűsödtek úgy igazán. Vagyis, nem szabályozták, hogy egy adott szótag megjelenítésére melyik kínai jel használható. Valamiféle tendenciák persze voltak, de sok író úgy használta a jeleket, ahogy épp esztétikusnak ítélte.
Voltak olyan szótagok, amiket több irásjel is jelölhetett, olyan esetek, ahol egy jel egyszerre több szótag hangalakját tartalmazta, sőt ennek az ellentéte is létezett, mikor két jel jelölt egy szótagot. De nem egyszer használták a japán olvastával és eredeti jelentésével a jelet (pl. a tenger jelét írták, de japán kiejtés szerint "umi"-nek olvasták).
A wikipédián egyébként egy elég részletes táblázat található erről, azok számára, akiket érdekel. Link itt.
Annak ellenére, hogy a man'yougana használata még mindig körülményes volt, sok szempontból jelentett előre lépést használói számára. Fontos előnye volt például, hogy már képes volt a japán nyelvtani viszonyok kifejezésére. Sőt az idővel tovább finomult a használata, eleinte ugyanis minden jelet egyforma méretűre írtak benne, mígnem rájöttek, hogy méret különbséggel el tudják különíteni a szótöveket, és ha a ragozó részt -az egyes szavak változó részeit - kisebb jelekkel írják megkönnyíthetik a szöveg értelmezését.
A man'yōgana nevét egyébként a Man'yōshū (Tízezer levél gyűjteménye) című vers gyűjteményről kapta, ebben ugyanis ezzel az írásmóddal íródott versek találhatók. Egyébként az ezt az írásmódot tartalmazó tárgy, egy az 5. századból származó, 1968-ban az Inariyama kufunből (稲荷山古墳) előkerült Inariyama kard, mely kanjikkal, de feltehetőleg fonetikusan japán személy személyneveket is tartalmaz.
Egy oldal a Man'yōshū-ből
A man'yōgana kialakulása vezetett végül a a mai napig használt két japán írásmód, a hiragana (平仮名) és katakana (片仮名) kialakulásához is. Mindkét ábécé eredetileg 50 szótagot tartalmazott, de mára a négy klasszikus szótag (wi, we, yi, ye) kikoptak a nyelvből, így ma már a hiragana és katakana abécé is 46-46 szótagot tartlamaz. Mindkét írásmód megjelenése buddhista szerzetes rendekhez fűződik.
Nézzük először a hiraganát. Ennek az írásnak a kialakulása egy Kūkai (空海, 774-835) nevű szerzeteshez köthető, aki a Shingon rend (Igaz szó) nagymestere volt. A hiragana írásmódnak az a lényege, hogy finom mozdulatokkal, kalligráfikus mozdulatokkal egy-két vonallal igyekszik leírni a leggyakrabban szótagként használt man'yōganákat. Persze a hiraganáknak keményen meg kellett küzdeniük a létjogosultságukért, a művelt elit rétegek ugyanis továbbra is ragaszkodtak a kanji írásmódhoz.
Mégis az udvari irodalmak kedvelt kelléke lett, annak ellenére, eleinte a nők írásmódjának tulajdonították, a megnevezése is ez volt "onnade", vagyis női kéz. Legfontosabb korai példája a Genji monogatari.
Érdekesség egyébként, hogy eleinte nem csak egy elfogadott írásmódja volt a hiraganáknak, hanem egy-egy jelnek több változata is létezett. Az írásmód letisztulása után ezeket "hentaigana"-nak (変体仮名), vagyis furcsa jeleknek nevezték.
A Hiragana írás kialakulása
A katagana szó jelentése "töredék betű", ez pedig kialakulásának módjára utal. Ugyanis, a 9. század környékén egy másik szerzetesrend egy olyan írásmódot dolgozott ki az olvasás megkönnyítésére, hogy a kínai jel egy jellegzetes alkotóelemét kiragadta, és ezt kezdte el rövidítésként, az olvasat megjelölésére használni.
Ezt az írásmódot sokkal férfiasabbnak tartották a hiraganánál, "otokote", vagyis férfi kéznek is nevezték. Főleg ezeket a jeleket használták a hivatalos szövegekben, sőt volt egy olyan időszak, mikor a férfiak által írt irodalmi szövegekben is katakana - kanji kombinációt használtak. Lásd, Hōjōki.
Ma már sokkal jobban visszaszorult ennek az írásmódnak a használata, leginkább idegen nyelvekből (nagyrészt az angolból) átvett szavak írására használják, mind a mai napig alkalmazzák még hivatalos dokumentumok készítésekor is.
A Katakana írás kialakulása
És hogy mi az eredménye ennek a kicsit sem egyszerű folyamatnak? A világ talán legbonyolultabb írásrendszere, melyben egyszerre három írástípus keveredik; a kanji, hiragana és katakana. Ezzel a felismeréssel pedig úgy érzem, értelmet is nyertek a vendég professzor úr szavai a kínai jelek fontosságáról és szeretétéről. :)
Források:
Egyetemi jegyzetek/ Előadás anyag
Gy. Horváth László: Japán kulturális lexikon, Corvina, 1999.
Jamadzsi Masanori: Japán - Történelem és hagyományok, Gondolat - Budapest, 1989.
Z.Máté Judit: 1000 kanji szótára, Budapest 2003.
A fenti kanbun verset, és egyéb verseket olvashattok még itt.
A képek forrása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése