Akutagava Rjúnoszuke: Kiskocsik (részlet)
Amikor Otavara és Atami kötötti Keiben a vasútvonal
sínfektetése elkezdődött, Rjóhei a nyolcadik évében járt. Minden elment nap a
falu szélére, hogy az építkezést megcsodálja. Érdekesnek találta az építkezést,
ahol a földet egyébként kis kocsikkal szállították, érdekesnek találta, ezért
ment oda, hogy megbámulhassa.
A kiskocsin két munkás dolgozott, akik miután feldobálták
rá a földet, a kocsi hátuljában megpihentek. A kiskocsi a hegyről lefelé jövet,
mindig úgy száguldott, mintha nem is emberkezek mozgatták volna. Mintha nem is
érintette volna a földet, száguldás közben a munkások egyen kabátjának a széle lobogott,
miközben a vékony sínpályán haladt. Rjóhei pedig miközben ezt a jelenetet
csodálta, arra gondolt, hogy maga is szeretne munkás lenni. És arra is, hogyha legalább
egyszer, szeretne a munkásokkal együtt a kiskocsin utazni.
Amikor a kiskocsi a faluszéli földet elérte, megállt. Ezzel
egy időben a munkások gyorsan leugrottak a kocsiról, ás kiborították belőle a földet.
Majd a kocsit taszigálni kezdték vissza, felfelé a hegyen. Bár Rjóhei akkor még
nem szálhatott fel, de arra gondolt, hogy visszatolni ő is szívesen segítene.
Aznap este február elejének egyik estéje volt. Rjóhei az
öccsével és az öccsével egyidős szomszéd gyerekkel a város szélén hagyott
kiskocsikhoz ment. A kiskocsik sárosan sorakoztak az esti fényben. De ezeken kívül
hiába néztek bárhova, sehol sem láttak egy munkást sem. A három gyerek óvatosan
meglökte a sorban legelöl álló kiskocsit. Hármójuk erejének engedelmeskedve a
kiskocsi kerekei hirtelen csikorogva forogni kezdtek. Rjóhei erre a hangra összerezzent.
A kerekek hangja újra meg újra meglepte. Egyre csak nyikorgott, de mivel ők
hárman kitartóan tolták, lassanként csak felment a sínre.
Eközben talán 18-20 métert tettek meg, mikor a sínpálya
hirtelen emelkedni kezdett. A kiskocsi bármennyire tolták is hárman, megállt. Bármit
csináltak is, bárhogy feszültek neki, majdnem visszacsúsztak a kocsival együtt.
Rjóhei szerint pont így kellett lennie, jelzett hát a két kisebbnek.
- Na,
beszállunk?
Ekkor egyszerre engedték el, és ugrottak fel a kiskocsira.
A kocsi pedig megindult, először lassan, majd egyre gyorsabban haladt, és egy
pillanat alatt értek a lejtő aljára a sínen. Ahogy a kocsi lassítani kezdett, a
gyerek szeme előtt kitisztult a látkép. Rjóhei, miközben megérezte az arcán
feltámadó esti szél hűvösét, olyan boldognak érezte magát, mint még soha.
De sajnos a kiskocsi két-három perc múlva ismét megállt a
végállomáson.
- Na,
akkor még egyszer?
Rjóhei a két kisebbel ismét tolni kezdte a kiskocsit. Még
nem mozdultak a kerekek, mikor a fiúk háta mögül hirtelen lépések hangjai
hangzottak fel. Nemcsak ezt hallották, a lépéseket kiabálás is kísérte:
- Büdös
kölkök! Ki engedte meg nektek, hogy hozzányúljatok a kiskocsihoz?
Egyenruhát, és az évszakhoz nem illő kalapot viselő, magas
munkás állt mögöttük. Mikor ez az alak megjelent Rjóhei és a két kis gyerek a
háta mögött, azok hárman ijedten rebbentek szét.
Több oka is van annak, hogy ennek a novellának csak egy részletét közöltem a saját fordításomból. Az egyik oka az, hogy ez viszonylag hosszú novella, japánul is olyan tíz oldal körül van. El lehet akkor képzelni, mennyivel lenne ez hosszabb magyarul. :)
A fontosabb ok viszont az, hogy Akutagawa Torokko című novellája "A csille" címmel magyarul is megjelent Lomb Kató fordításában, A vihar kapujában című novella gyűjteményben, amint az Európa könyvkiadó jelentetett meg 1960-ban. Szóval, én azt javasolnám, hogy aki kedvet kapott, olvassa el azt. Mindenesetre érdekes lesz megfigyelni a két fordítás közti különbségeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése