Japán első alkotmánya: irodalom, vagy történelem?

Shōtoku herceg és a Tizenhét cikkelyes alkotmány

Előjáróban

Ha valahol, hát Japánban sokszor összemosódik a történelem, és az irodalom. A mostani témánk is épp ilyen. Azért ezt választottam, mert kapcsolódik a japán nyelv kialakulása témakörhöz, és jó példa mind a történelmi dokumentumként, mind pedig klasszikus irodalmi szövegként.

Shōtoku herceg 

(聖徳太子 Shōtoku Taishi) 

574 -622

Fa szobor Shōtoku hercegről

Jōmei császár második fiaként született, életét nagyon meghatározta a buddhizmus, kora legnagyobb támogatói közt tartják számon. Ennek kapcsán több művet is tulajdonítanak neki, az egyik a „Kommentár három szútrához”.

Felnőve régensként egész Japán kül- és belügyeit irányította nagynénje, Suiko császárnő mellett. Ezidő alatt 603-ban kidolgozta a tizenkét udvari rang rendszerét, amely szerint a tizenkét udvari rang birtokosai rangjukhoz illően más-más színű süveg viselésének jogát kapták meg.

Fontosnak tartotta, hogy jó kapcsolatot ápoljanak a korabeli Kínával is, amit akkoriban a Sui-dinasztia irányított. 600 és 614 között öt alkalommalmenesztett követeket a kínai udvarba, fontosnak tartotta ugyanis, hogy megismerjék a kínai államformát, és a saját országukra is alkalmazzák ezek dolgait. Ezekkel a követségekkel érkeztek diákok és szerzetesek is, akiknek az volt a feladatuk, hogy minnél többet lássanak és tanuljanak meg Kína dolgaiból, és hozzák haza magukkal.

További érdekesség egyébként, hogy több japán bankjegyen is megjelent. Példalépp következzem egy 500 yen-es 1948-ból:

A tizenhét cikkelyes alkotmány 

(十七条憲法 jūshichijō kenpō)

Mint már említettem, ez a dokumentum Japán első alkotmánya, az első hivatalos joggyűjtemény, mely kínaiul (kanbunban) íródott 604-ben, egyes forások szerint 605-ben. Ebben a nemesek és hivatalnokok számára betartandó jogszabályok, követendő erkölcsi útmutatások voltak fellelhetőek. Erősen érződik rajta a kínai buddhizmus és a konfucianizmus hatása, annyira alapművé vált, hogy sok későbbi törvénygyűjtemény alapjául is szolgált.

Az első öt cikkely

 A tizenhét cikkely (első körben legalábbis az első öt)

一

Az első cikkely kimondja, hogy legfőbb értékünk a békés egymáshoz viszonyulás legyen. Fontos, hogy ne lehessen egymással vitatkozni. Minden ember tartozik valamilyen csoporthoz, de kevesen vannak olyanok, akik igazán értenek a világ dolgaihoz, így nem követik az uralkodó, vagy az apák szavát. Továbbá a szomszédjaiktól is eltérnek. Azonban, ha a feljebbvalók békésen viszonyulnak az alattvalókhoz, és az alattvalók szeretetteljesen viselkednek egymással, és feljebb valóikkal, a vitatott dolgok megfelelő helyre kerülnek, maguktól működnek majd. Így mi ne lenne megvalósítható?

二

A második cikkely kimondja, hogy a Három Kincset mindenek felett tisztelni kell. A Három Kincs pedig a következő: Buddha, Buddha tanítása, a harmadik pedig a szerzetes közösség. Ez kell legyen minden élőlény végső támasza, minden ország szilárd alapja. Vajon milyen kor, milyen generáció merné nem tisztelni ezt a törvényt? Igazán gonosz ember csak kevés van, ha jól tanítunk, az emberek is a jó utat fogják követni. De ha nem a Három kincsre támaszkodunk, vajon milyen eszköz lesz képes a feldúlt világot lecsendesíteni?

三

A harmadik cikkely kimondja, hogy ha császári szót, rendeletet hallunk feltétlenül alázattal fogadjuk, és az uralkodót, mint égi leszármazottat tiszteljük. Az alattvalók pedig a föld gyermekei. Az ég olyan, mint egy palást, a föld magán tartja fent. Ha a négy évszak megfelelő rendben követi egymást, minden életerő megfelelően forog. De ha a föld szeretné az eget befedni, az csakis összeomlást eredményezhet. Így, amit az úr szól, az alattvalók hallgassák. Ha az uralkodó megfelelően végzi a dolgát, az alattvaló kövesse. Tehát, ha császári rendeletet kapnak, fogadják alázattal. De ha nincs meg a tisztelet, a világrend felborul.

四

A negyedik cikkely kimondja, hogy minden főnemesnek és magas rangú tábornoknak maradéktalanul kell ismernie az illemszabályokat. Ha így tesznek, jogot nyernek a nép feletti irányításhoz. Amikor ugyanis a felsőbb rétegek nélkülözik a tiszteletet, az alattvalók közt sem lehet rend, amik bűnökhöz vezetnek. De ha az összes alattvaló irányában tisztelet van, nem bolydul fel az ország, és ha közöttük is megvan ez a tisztelet, az ország egésze önmagát fogja irányítani.

   

五

Az ötödik cikkely kimondja, hogy szűntessük meg a vendégeskedés iránti mohó vágyat, és vessük el a birtoklás kapzsi késztetését, hogy a gonosz dolgok kérdésében világosan lehessen ítélkezni a jogvitákban. Ha a nép jogos- jogtalan vitáit nézzük, egy napra ezer példa is jut. És ha csak egy napra ilyen sok jut, mennyi halmozódhat fel egy év alatt? Mostanára már mindennapossá volt, hogy akik a nép peres dolgait intézik, nyerészkednek, hasznot remélnek. Így tehát, a hivatalnok, ha hasznot lát, meghallgatja a pereskedők körülményeit. Akinek vagyona van, annak panasza is olyan, mintha követ dobnánk a vízbe, hatást gyakorol. A szegény ember panasza viszont olyan, mintha kőre öntenénk a vizet, elsöprik, így ő nem tud kire támaszkodni. Ha pedig ilyen világ, a rendes alattvaló követendő útja hiányzik. 

Források:

Egyetemi jegyzetek

Yamaji-Vagdalt: Címszavak a japán történelmi kronológiához (egyetemi kiegészítő anyag)

Jamadzsi Masanori: Japán - Történelem és hagyományok, Gondolat - Budapest, 1989.

A fordtás alapjául szolgált: 日本思想体系２、岩波、1975

A képek forrása: Wikipedia

Hōjōki reprise

Már régóta tervezem, hogy lesz még egy bejegyzés a szóban forgó műből, sőt valószínüleg ezt fogja követni egy harmadik is, mert annyiféle jó gondolat van benne, ami csak megosztásra vár. :)

De mivel szerintem elég volt ízelítőnek a japán szöveg előző alkalommal, ezért most már csak a fordítást fogom közölni. Annyit fűznék csak hozzá ehhez előjáróban, hogy néhány helyen kicsit szabadabban fordítottam, mert nem mindenhol hangozna jól a szó szerinti fordítás.

 (Már csak azért sem, mert a japán nyelvben annyira valahogy nem zavaró a szóismétlés, a magyar viszont kevésbé szereti. Mármint engem zavar - ha a japánokat nem is-, mert ezt az egyet - hogy ne legyen - jól belém sulykolták, szóval néhány helyen próbáltam szinonimákkal élni, vagy kicsit másképp fogalmazni.)

Továbbá Jishō negyedik évének (1180) áprilisa környékén Naka-no-Mikado és Kyōgoku utak kereszteződésénél forgószél támadt, ami egészen Rokujō környékéig terjedt. A város 3-4 chō-nyi területén (4-500 m) keresztül fújt, és ezen a területen összetömörült házak között nem volt egy olyan sem - se kicsi, se nagy -, amely össze ne dőlt volna. Ezek közt akadt olyan, mi teljesen összeomlott, és olyan is, amikből csak a pillérek és oszlopok maradtak meg. A szél elfújta a kapukat is, el, egészen 4-5 chō távolságra, de elrepítette a kerítéseket is, és egészen addig fújta ezeket, amíg a szomszédság kerítésével eggyé nem váltak. Nem is beszélve a házakban levő vagyontárgyakról, számát sem tudjuk mennyit repített fel egészen az égig. A tetőkről a falapokat úgy kapta fel a levegőbe, mint ahogy a téli szél röpteti a fákról letépett leveleket. Olyan porfelhőt kavarva fújt, mintha füst lett volna, ami miatt egyáltalán nem lehetett látni. A szél pedig olyan hangosan süvített, hogy az emberek nem hallották egymás szavait. Az a pokolbéli szél volt ez, ami a rossz cselekedetek eredményeképp születik. Ebben pedig nem csak a házak pusztultak el, sok ember is megsérült, miközben próbálták megjavítani, azt ami a szélben megrongálódott, nem tudhatjuk, hogy a túlélők közül hányan kényszerültek megtört testben élni ezután. Ez a szél tovább terjedt dél-délnyugati irányba, útját az emberek sírása jelezte. Habár a szél mindig fúj, ez a forgószél egyáltalán nem volt mindennapi, valami komoly isteni intelem lehetett, ezt gyanították.

Majd Jishō negyedik évének júniusában hírtelen elköltözött a főváros. Nagyon váratlanul történt. Általában azt lehetett hallani ennek a fővárosnak az eredetéről, hogy még Saga császár idejében választották a birodalom központjává, és azóta már több, mint négyszáz év telt el. Épp ezért tartják úgy, hogy jó ok nélkül nem változtatható, állandó helynek kellene lennie. Nem hangsúlyozhatjuk hát eléggé, hogy az emberek mennyire szomorkodtak emiatt, nincs is ebben semmi meglepő talán. 

De hiába is mondtak volna bármit is, hiszen a császártól kezdve, a legfőbb udvari méltóságok, mint a főszemélynökök, és a magas rendfokozattal rendelkező főnemesek, mindenükkel átköltöztek. Az udvarban szolgálók közül, akik bármily piciny tisztséggel rendelkeztek, nem volt egy sem, aki maradt volna. Azok, akik udvari tisztségeket és rangokat reméltek, vagy uruk kegyében bizakodtak, mindent megtettek, hogy akár csak egy nappal hamarabb is átköltözzenek, azok a mellőzöttek viszont, akik nem remélhettek érvényesülést, szomorkodva bár, de maradni kényszerültek. Azok az gazdag épületek, melyek korábban ereszeikkel versengtek, napról napra omladoztak. A házak lerombolódva úsztak a Yodo folyón, a földek pedig a szemünk előtt vadultak el.  Az emberek lelke is megváltozott, miközben a nyergek és a lovak terhei egyre súlyosbodtak. Nem voltak olyanok, akiknek ökre vagy kocsija lett volna. Akkoriban jobban kedvelték a dél-nyugati (Setō-beltenger felőli) részeket, senki sem akart majorságokat észak-keleti irányban. Abban az időben adódott az alkalom, hogy a mai Tsuno tartománybeli új fővárosba menjenek.

Volt módom jól megnézni az ottani helyek körülményeit, a város délen a tenger közelében feküdt, és az egész terület lejtett. A hullámok nagy zajt csaptak, és a tengeri szél is hevesen fújt. Mivel a palota viszont a hegyek között feküdt, hántolatlan nyers fából épült, ez a megszokottól eltérő stílus meglehetősen különleges volt, de talán még így is van értékelhető jó oldala. A házakat, amiket az elkövetkező napok alatt lebontottak, leúsztatták az összeszűkülő folyón. Ezeket vajon hol építik majd újra fel? Ennek ellenére sok üres föld volt, és kevés újjá épített ház. A régi főváros már sivár volt, és pusztulásnak indult, de az új még nem épült fel. Az emberek pedig mind úgy érezték magukat, mint az ürességben lebegő felhők.

Azok, akik már régebben jöttek, azon panaszkodtak, hogy elvesztették földjeiket, akik viszont most költöztek át, aggasztó feladatokkal küszködtek, azok miatt jajgattak. Ha megnézzük az utak mentén, hogy kik azok, akiknek kocsira kellene szállniuk, vagy kik azok, akik lóra ülhetnének, vagy süveget és udvari ruhát kellene viselniük, azt látjuk, hogy mind szolga (szamuráj) öltözetet hordanak. A város szokásai hirtelen megváltoztak, már nem különbözött a vidéki szamurájokétól. Nem volt kétség afelől, hogy a helyzet zavarossá vált, ahogy a napok teltek, és a világ egyre bizonytalanabbá lett, minden felbolydult, így az emberek szíve sem nyugodhatott meg. A nép panaszai végül is nem voltak alaptalanok. 

Ugyanazon év telén a császár, Kiyomori, ismét visszatért ebbe a fővárosba. De vajon mi lett a lebontott, folyón leúsztatott házakkal? Nem mindet építették fel eredeti módján. Úgy tudjuk, a hagyomány szerint a régi idők bölcs uralkodóinak idejében az országon irgalommal és együttérzéssel uralkodtak. Ha a palotát náddal fedik, a szélét sem díszítik, és mikor az uralkodó látja, hogy kevés füst emelkedik, a még az addigi kevés adót is elengedte. A népre kegyet gyakorolt, és segített a világnak. A mostani ország helyzetét pedig a régi világ példáján át lehet megismerni.

A kezdet kezdete, avagy a japán nyelv kialakulása

Még egyetemista koromban érkezett hozzánk japánból egy vendég előadó - a nevére sajnos nem emlékszem már -, akinek a szakterülete a japán nyelv és írás kialakulása volt. Azzal kezdte az előadását, hogy megkérdezte, hányan utálják a kanji-kat (kínaiból átvett írásjegyek), és hányan vannak olyanok, akik örülnének, ha nem kellene tanulni őket.

Sokan voltunk az előadóban, jöttek a másik japánt oktató egyetemről is hallgatók, és megdöbbentő módon nagyon sokan jelentkeztek közülünk. Én mindig is szerettem jeleket írni, szóval én nem voltam köztük. :)

Erre a professzor úr csak annyit mondott, hogy aki nem szereti a kínai jeleket, az nem szereti a japán nyelvet sem, hiszen a kínai írás nélkül nem lenne a japán írás sem. Az előadása végére, ahogy az óra elején meg is jósolta, mindenki számára világossá vált, hogy hogyan értette, és remélem, hogy a bejegyzés végére meg fogjátok érteni ti is.

Tehát, Japánnak eredetileg nem volt saját írásrendszere. Viszont már a 4-5. században is szoros kapcsolatot ápolt Kínával. A japán udvar többször menesztett követségeket is Kínába, hogy az ottani egyetemeken tanulhassanak a magasrangú utódok. Így lehetséges az, hogy már ezekből a korai időszakokból is vannak írásos emlékek. Persze ne számítson senki semmi nagyra, ezek az "írásos emlékek" kimerülnek kövekbe, fém eszközökbe vésett kínai jelekben.

Az Inariyama kard

Ahogy az egyik korábbi történelmi bejegyzésemben már írtam korábban, a kínai kultúra már a Yamato-korszakban elkezd hatást gyakorolni a japánokra, és ez a hatás folyamatosan erősödik, egészen addig, míg ki nem alakul a kínai mintára a közigazgatás, fel nem épül kínai mintára az uralkodói rendszer. És mivel a közigazgatás kínai mintára készült, ésszerű, hogy az ügyintézések, a diplomácia és egy ideig a művészet nyelve is a kínai legyen. Ez a művészeti nyelv még nagyon sokáig együtt létezik a később kialakult japán írásmódokkal.

Persze a japánok is kezdtek rádöbbenni egy idő után, hogy az ő nyelvük és a kínai nyelv szórendjében, és szerkezetében teljesen eltér az övéktől, ennek ellenére jobb nem lévén, a kínai írást használták az önkifejezésben. A műveltek, kínaiul tudók kínaiul írtak, a "műveletlenebbek" pedig megpróbálták a saját nyelvükre erőltetni a képírást.

Ennek első lépésnek nevezhetnénk a Kanbun-t (漢文 - szó szerinti fordítása: kínai szöveg). A Heian-korszakben virágzott fel, és nagyon sokáig használták, még jóval azután is, hogy kialakult a japán írás. Ennek az írásmódnak az a lényege, hogy egy tulajdonképpen kínaiul írt szöveget, verset japánul olvasnak fel. Aki nem látott még ilyent, annak nehéz lehet elképzelni, hogy hogy is működött ez.

Mivel a japán és kínai szórend teljesen eltér, ezért nem lehet úgy elolvasni ezeket a szövegeket, mint például ahogy ezt a szöveget olvassuk a saját anyanyelvünkön. Ismerni kell hozzá a kínai szórendet - én egyetemi tanulmányaim során pont ennyit tanultam meg a kínai nyelvből -, és a japánt is. Illetve ismerni kell azokat a jeleket is, amiknek nincs jelentése a japán nyelvben, ezért olvasáskor figyelmen kívül kell őket hagyni. Ha ez meg van, akkor már neki is veselkedhetünk, és a jelek közt ugrálva megpróbálhatjuk felolvasni, mintha csak keresztrejtvényt fejtenénk.

Ez a fenti módszer persze szigorúan haladóknak van fenntartva, a gyakorló szövegekben ugyanis - eleinte mi is ilyeneket olvastunk az órákon - be van számozva a jelek olvasási sorrendje, és néhány esetben a kihagyandó jeleket is megjelölték benne.

Ebből, úgy gondolom, látható a kanbun írás legnagyobb hiányossága is, méghozzá az, hogy alkalmatlan a japán nyelv megjelenítésére, megörökítésére. A kínai  nyelv nem ragozó nyelv, másképp fejezi ki a nyelvtani viszonyokat, mint a japán. Ezt az írást használva például a cselekvések megjelenítésére csak egy igét jelölő írásjegyet használunk, ami önmagában nem tartalmaz más információt a cselekvés tényén kívül, nem derül ki belőle semmi más (igeidő, cselekvők száma, kérdés, tagadás, állítás stb).

Nézzünk egy példát. Következzen az egyik kedvenc versem:

君自故郷来

応知故郷事

来日綺窻前

寒梅着花未

君は故郷より来たる(Kimi wa kokyou yori kitaru)

応まさに故郷の事を知るべし(Masa ni kokyou no koto wo shiru beshi)

来日 らいじつ 綺窻きそうの前 (Raijitsu kisou no mae)

寒梅は花を着けしや未いまだしや(Kanbai wa hana wo tsuke sha imada sha)

"Te, aki a szülőföldemről jöttél,

Bizonyára ismered szülőföldem dolgait

Jöveteled napján vajon virágzott-e már a függöny előtti

Szilva fa? Vagy majd csak ezután fog?"

Aki tud japánul, ne akadjon fent a nyelvtanon, ugyanis ez a vers teljes mértékben a klasszikus japán nyelvtan szabályai szerint íródott. Majd ha egyszer nagyon elvetemült leszek, talán  írok "Klasszikus japán nyelv gyorstalpalót" is. :)

Szóval, vegyük most csak írásjegyek sorrendjét! A fenti - kínai - és az alsó - klasszikus japán - verziók közt, szembetűnő, hogy több helyen nem egyezik, ahogy az is látszik, hogy a kínai verzióhoz képest több szótag is hozzáadásra került a japán olvasatban. (Egyébként elnézést a kínai olvasat hiányáért, de mint mondtam, ezen a nyelven nem beszélek. :) )

Ebből a fenti példából is látszik, hogy a kanbun nagyon nehézkesen használható csak, ha nem helyes kínai, hanem japán szöveg megörökítését tervezzük vele. Így tehát a japánok tettek még egy lépést a saját írásuk kialakítása felé. Létrehoztak hát egy olyan írást, ami még mindig csak és kizárólag a kínai jeleket használja, viszont figyelmen kívül hagyja ezek jelentését. Ez pedig nem más, mint man'yōgana (万葉仮名). 

Mint már említettem, a japán nyelv ragozó, ráadásul szótagíró is. Logikus volt hát, hogy a kanjik használatát ennek megfelelően módosítsák. Vagyis, vették az egyes jelekhez rendelt hangalakokat, és ezeket kezdték a japán nyelv szótagaira alkalmazni, mint valami túlbonyolított ábécét.

Ebből sejthető, hogy ez is okozott nem kevés fejfájást a későbbi generációk tagjainak. Hiszen míg a japán nyelv és írás folyamatosan alakult, a kínai sem állt meg a fejlődésben. Ennek köszönhetően a japánok több hullámban vették át a jeleket, ami ahhoz vezetett, hogy egy-egy jelnek a kínai kiejtési változások miatt több olvasata és többfajta, kifinomult jelentése  is lett. Ezzel párhuzamosan viszont a man'yōgana használatának szabályai nem egységesedtek, és egyszerűsödtek úgy igazán. Vagyis, nem szabályozták, hogy egy adott szótag megjelenítésére melyik kínai jel használható. Valamiféle tendenciák persze voltak, de sok író úgy használta a jeleket, ahogy épp esztétikusnak ítélte.

Voltak olyan szótagok, amiket több irásjel is jelölhetett, olyan esetek, ahol egy jel egyszerre több szótag hangalakját tartalmazta, sőt ennek az ellentéte is létezett, mikor két jel jelölt egy szótagot. De nem egyszer használták a japán olvastával és eredeti jelentésével a jelet (pl. a tenger jelét írták, de japán kiejtés szerint "umi"-nek olvasták).

A wikipédián egyébként egy elég részletes táblázat található erről, azok számára, akiket érdekel. Link itt.

Annak ellenére, hogy a man'yougana használata még mindig körülményes volt, sok szempontból jelentett előre lépést használói számára. Fontos előnye volt például, hogy már képes volt a japán nyelvtani viszonyok kifejezésére. Sőt az idővel tovább finomult a használata, eleinte ugyanis minden jelet egyforma méretűre írtak benne, mígnem rájöttek, hogy méret különbséggel el tudják különíteni a szótöveket, és ha a ragozó részt -az egyes szavak változó részeit - kisebb jelekkel írják megkönnyíthetik a szöveg értelmezését.

A man'yōgana nevét egyébként a Man'yōshū (Tízezer levél gyűjteménye) című vers gyűjteményről kapta, ebben ugyanis ezzel az írásmóddal íródott versek találhatók. Egyébként az ezt az írásmódot tartalmazó tárgy, egy az 5. századból származó, 1968-ban az Inariyama kufunből (稲荷山古墳) előkerült Inariyama kard, mely kanjikkal, de feltehetőleg fonetikusan japán személy személyneveket is tartalmaz.

Egy oldal a Man'yōshū-ből

A man'yōgana kialakulása vezetett végül a a mai napig használt két japán írásmód, a hiragana (平仮名) és katakana (片仮名) kialakulásához is. Mindkét ábécé eredetileg 50 szótagot tartalmazott, de mára a négy klasszikus szótag (wi, we, yi, ye) kikoptak a nyelvből, így ma már a hiragana és katakana abécé is 46-46 szótagot tartlamaz. Mindkét írásmód megjelenése buddhista szerzetes rendekhez fűződik.

Nézzük először a hiraganát. Ennek az írásnak a kialakulása egy Kūkai (空海, 774-835) nevű szerzeteshez köthető, aki a Shingon rend (Igaz szó) nagymestere volt. A hiragana írásmódnak az a lényege, hogy finom mozdulatokkal, kalligráfikus mozdulatokkal egy-két vonallal igyekszik leírni a leggyakrabban szótagként használt man'yōganákat. Persze a hiraganáknak keményen meg kellett küzdeniük a létjogosultságukért, a művelt elit rétegek ugyanis továbbra is ragaszkodtak a kanji írásmódhoz.

Mégis az udvari irodalmak kedvelt kelléke lett, annak ellenére, eleinte a nők írásmódjának tulajdonították, a megnevezése is ez volt "onnade", vagyis női kéz. Legfontosabb korai példája a Genji monogatari.

Érdekesség egyébként, hogy eleinte nem csak egy elfogadott írásmódja volt a hiraganáknak, hanem egy-egy jelnek több változata is létezett. Az írásmód letisztulása után ezeket "hentaigana"-nak (変体仮名), vagyis furcsa jeleknek nevezték.

A Hiragana írás kialakulása

A katagana szó jelentése "töredék betű", ez pedig kialakulásának módjára utal. Ugyanis, a 9. század környékén egy másik szerzetesrend egy olyan írásmódot dolgozott ki az olvasás megkönnyítésére, hogy a kínai jel egy jellegzetes alkotóelemét kiragadta, és ezt kezdte el rövidítésként, az olvasat megjelölésére használni.

Ezt az írásmódot sokkal férfiasabbnak tartották a hiraganánál, "otokote", vagyis férfi kéznek is nevezték. Főleg ezeket a jeleket használták a hivatalos szövegekben, sőt volt egy olyan időszak, mikor a férfiak által írt irodalmi szövegekben is katakana - kanji kombinációt használtak. Lásd, Hōjōki.

Ma már sokkal jobban visszaszorult ennek az írásmódnak a használata, leginkább idegen nyelvekből (nagyrészt az angolból) átvett szavak írására használják, mind a mai napig alkalmazzák még hivatalos dokumentumok készítésekor is.

A Katakana írás kialakulása

És hogy mi az eredménye ennek a kicsit sem egyszerű folyamatnak? A világ talán legbonyolultabb írásrendszere, melyben egyszerre három írástípus keveredik; a kanji, hiragana és katakana. Ezzel a felismeréssel pedig úgy érzem, értelmet is nyertek a vendég professzor úr szavai a kínai jelek fontosságáról és szeretétéről. :)

Források:

Egyetemi jegyzetek/ Előadás anyag

Gy. Horváth László: Japán kulturális lexikon, Corvina, 1999.

Jamadzsi Masanori: Japán - Történelem és hagyományok, Gondolat - Budapest, 1989.

Z.Máté Judit: 1000 kanji szótára, Budapest 2003.

A fenti kanbun verset, és egyéb verseket olvashattok még itt.

A képek forrása

Wikipedia
http://web-japan.org/museum/others/uta/tanka/tanka_01_01.html (Man'yōshū)